Könyvek erdeje

Tisztában voltam vele, hogy nagyon hiányzik Cat és Bones stílusa, a kalandjaik, de ez a mérhetetlen hiány igazán csak akkor tudatosult bennem, amikor belekezdtem párosunk legújabb történetének olvasásába. Régen, nagyon régen volt már, amikor a megelőző részt olvastam, hiszen a legutóbbi megjelenés a sorozat egyik spin of kötete volt, aminek ugyan a történet, illetve a szereplők szempontjából lényegesnek tekintettem, de akkor sem a hihetetlen és kedvelt páros parádézott a legtöbbet a lapokon.

Nem csak a spin of történet zökkentett ki a cselekmény, a fő történetszál menetéből, hanem bizony az a fránya idő is megtette a magáét, amelynek egyenes következménye, hogy igencsak sokáig kellett kutatnom az emlékeim között, amíg rátaláltam arra a kapcsolódási pontra, amelyhez a jelenlegi eseményeket kötni tudtam.

Végül csak sikerült biztosítanom a folytonosságot és elmélyedhettem a történetben, amely ott veszi fel a korábban elejtett szálat, hogy Cat még mindig különleges étkezési szokásainak problémáival küszködik, továbbra sem tudja a kezelni a rapszodikus gyakorisággal és hatással jelentkező mellékhatásokat.A rendellenesség - amivel ő és a férje, megpróbál együtt élni, valahogy kezelni a kialakult helyzetet -, másnak is feltűnt és ezt ki is használja. A jelek abba az irányba mutatnak, hogy Apollyon célja hatalmának megszilárdítása érdekében a vámpírok és a ghoulok közötti ősi ellentét elmérgesítése, amelyhez természetesen Cat, illetve a létezése szolgáltatja az alapot.
Főszereplő párosunknak nem marad más választása, mint a New Orleans vudu királynőjéhez fordulni segítségért, még akkor is, ha már az elején teljesen biztosak abban, hogy ez számtalan veszélyt hordoz magában.

Nagyon élveztem, hogy újra az egyik kedvenc párosom áll a történet középpontjában és azt kell mondanom, hogy bizony egyikük sem vesztett egy szemernyit sem a vonzerejéből és az általam megkedvelt tulajdonságaiból: ugyanolyan vagányak, jópofák, esztelenek, bátrak, szexisek. Megőrizték az eredeti kisugárzásukat, pozitív és negatív tulajdonságaikat és mégis fejlődnek, igyekeznek megfelelni az új kihívásoknak, elvárásoknak, kezelik a felmerülő problémákat, mindent megtesznek az életben maradásért és ami a legfontosabb: továbbra is őrülten szeretik egymást. Piros pont jár azért, hogy kettőjük érzelmei nem mennek a történet rovására, így továbbra is az akció és az izgalom teszik ki az események jelentős részét.

Annak ellenére, hogy a történet megszakadt fonalát elég nehezen vettem fel, a regény hangulata már rögtön az elején magával ragadott és ismerősként örült közel, én pedig fejes ugrottam ebbe az érzésbe és nagyon élveztem az egészet. Leginkább az tetszett benne, hogy a korábbi kötetekben előkészített történet jó ütemben haladt a maga útján és hiába a sok-sok kötetnyi előzmény, Cat és Bones egymás iránti érzéseinek leírása, a közös jeleneteik továbbra sem unalmasak, sőt...

Rajtuk kívül is vannak érdekes szereplők a kötetben, akik nélkül nem lenne teljes az élmény. Továbbra is imádom például Vlad karakterét, akinek jelenléte, megmozdulásai és beszólásai most sem okoztak csalódást. A humor egyik nagyágyúja ő a regényben. A másik természetesen Bones. :)
New Orleans vudu királynőjének szála pedig annyi érdekességgel, borzongással és rejtéllyel szolgált, ami nélkül el sem tudnám képzelni ezt a részt. Imádtam sötét, titokzatos, számító és csavaros észjárású karakterét. Fabian is hozta a szokásos formáját és jó pár régi szereplő is felbukkant újra, illetve búcsúztunk el tőle. Vagy mégsem?

Volt viszont számomra egy lyuk a történetben, amit nehezen tudtam kezelni, ez pedig Kira és Mencheres kapcsolata. Sehogy sem tűntek ismerősnek az utalások ~~(ennyire csak nem vagyok feledékeny?)~~és ebből arra következtettem, hogy nem olvastam párosuk egymásra találásának történetét, sőt valamiért úgy rémlik nekem, hogy az meg sem jelent magyarul.

Nem baj, hogy nem volt tökéletes, mert így is jó volt, élveztem, várom a következőt! Kell ennél több? :D

Értékelés: 8/10
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2013.
Terjedelem: 394 oldal (ebből a történet 354 oldal, a többi ajánló)
A mű eredeti címe: This Side of the Grave
Előzmény: Félúton a sírhoz, Karó és sírhant, Síri csendben, Sírig hű szerelmed

Spin off kötet: Az első vércsepp
Sorozat: Cat & Bones vámpírvadász
Forrás: magánkönyvtár (vásárlás, 2014.)

Idén huszonegyedik alkalommal került megrendezésre a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál, nekem eddig ez volt a második alkalom, hogy jelen voltam a neves rendezvényen, de az élmény egyszerűen utánozhatatlan és pótolhatatlan. Ez a fesztivál számomra egyébként is a meglepetések, a megerősítések és a döbbenetek napja volt.

Most is mindenre kiterjedő egyeztetés és szervezés előzte meg az eseményen való részt vételt, mert ha az ember lánya nem egyedül utazik, akkor össze kell hangolni a dolgokat, cserébe viszont a hangulat is lényegesen jobb. Bár az utazóközönség néha fanyalog a vidám, általában ötfős társaság jókedve miatt, de olyan is akad, aki élvezi a kora reggeli vagy a késő délutáni műsort.

A helyszínre megérkezve immár elfogadott, hogy kis csoportunk (Agatha, Borga, Gabye, SzAngelika, Szirmocska, Zsorzsi és jómagam) hol felbomlik, mert az érdeklődési köre mindenkit más irányba húz, hol pedig újra összeverődik, mert azért csak vannak közös nevezők.

Első utam On Sai dedikálására vezetett, amely 11-kor kezdődött és amelyre már készültem, mert a táskámban lapult az írónő Calderon című regénye, természetesen a vékonyabbik, mert bár a többi írásának is büszke birtokosa vagyok, de semmi kedvem nem volt a vaskos köteteket a fél országon keresztül oda-vissza utaztatni és egész nap magammal cipelni.

Első hely és első meglepetés. A szerző ismeri a nevem - mármint a nicknevem -, és olvassa a blogom. (!!!!) Még fel sem eszméltem az első döbbenetből, amikor jött a következő: "Olyan jó megszólalásaid vannak? Miért nem írsz?"Mit lehet erre mondani? Csak irultam-pirultam, próbáltam úrrá lenni lányos zavaromon, majd félszegen és feszengve bevallottam, hogy belekezdtem egy történetbe, csak nem nagyon haladok vele. Rögtön kaptam is a tanácsot: "Ne mosogass, ne kertészkedj, a gyerek meg felneveli magát!"Újabb szerény vallomás: nincs kertem, nincs gyerekem, és van mosogatógépem. On Sai nem maradt sokáig adós a kérdéssel, amelybe mintha némi szemrehányás is vegyült volna: "Akkor meg miért nincs még kész a történet? Mivel töltöd az időt?" Na, erre már nem igazán tudtam mit mondani, csak próbáltam menteni a menthetőt, magyarázni, hogy sajnos kevés a huszonnégy óra, ott van a munka, aztán olvasni is kell és persze blog is sok időt elvesz. Kaptam egy elnéző mosolyt, némi szóbeli megerősítést, majd jöhetett a dedikálás, két ajándék könyvjelző, amelyre szintén kértem szignót és boldogan adtam át a helyem a sorban utánam álló barátnőmnek.

On Sai nagyon közvetlen, mosolygós és egyenes ember. Egész nap csak vigyorogtam, ha eszembe jutottak a szavai és olyan energiával töltöttek fel, amelyet kifejezni sem tudok. A közvetlen baráti társaságom ugyan ismeri a pötyögésem, amiről most beszéltem első alkalommal ennyire nyíltan, de nem gondoltam, hogy más is látja bennem a potenciált, arra meg végképp nem, hogy akkor is kíváncsi lehet valaki egy blogbejegyzésnél hosszabb az írásomra, ha nem a közvetlen ismerősöm. Ti mit szóltok ehhez? On Sai szavai kibillentettek a holtpontomról és már most látszik az előhaladás, a kedves noszogatás hatása. Hálás köszönetem!

A meglepetések hosszú sora azonban még éppen csak elkezdődött, az élményekbe még éppen csak belekóstoltam...

Következő megállóhelyem a Delta Vision standjához vezetett, ahol 11 és 13 óra között Varga Csaba Béla dedikált és beszélgetett a rajongókkal. Az apropó? Karácsony előtt jelent meg a szerző Hetedíziglen című regénye, illetve a napokban került a boltokba az általa fordított Robert Jordan - Brandon Sanderson kötet, A fény emlékezete. A Hetedíziglent nem olyan régen olvastam és írtam is róla, a találkozó alkalmával is leginkább erről beszélgettünk. Kitárgyaltuk, hogy miért olyan szerteágazó a regény eleje, beszélgettünk egyes szereplőkről, a történetben felbukkanó helyszínekről és beazonosíthatóságukról, a főszereplők és idegen lények alakjairól, a magyar vonatkozású utalásokról, illetve a várható folytatásokról, a kimaradt jelenetekről, valamint a visszajelzések fontosságáról is.

Nagyon érdekes volt és nagyon élveztem a társalgást. Amikor pedig más is igényt tartott a szerző társaságára, akkor közvetlen és mosolygós lánya tartott szóval, halmozott el kérdésekkelés ő volt az, aki a nap második meglepetését okozta a számomra, amikor arra a mondatomra, hogy blogger vagyok, azt válaszolta, hogy: "Tudom, olvasom a blogodat!"
Nem esem túlzásba, amikor kijelentem, hogy mind a hárman nagyon szeretünk és tudunk beszélni, így a találkozó nem csak érdekes és informatív volt, de bizony elég hosszúra is sikerült. Na, nem mintha panaszkodnék... :)

A szemközti pavilonban az ABA Könyvkiadó standja kapott helyet, így éppen csak pár lépést kellett tennem és már üdvözölhettem is Tamási Izabellát, a kiadó szerkesztőjét, valamint beszédbe elegyedhettem Benkő Lászlóval. Kitárgyaltuk, hogy a 20. század egyikünknek sem a kedvence, ha regénytémáról van szó, a régebbi korokban játszódó események sokkal jobban bejönnek nekünk. Majd a megbecsülés és a hozzáállás kérdéseit tárgyaltuk ki kellő alapossággal. Nem időzhettem túl sokáig a társaságában, mert más is igényt tartott rá, illetve engem is vártak más programok.

Egy-két gyors egyeztetés, egy megbeszélt találkozó Galgóczi Tamással, akitől megkaptam azon könyveimet, amelyekről majd az ekultura.hu oldalon fog első körben értékelésem megjelenni, majd egy jól megérdemelt késői ebéd a lányokkal a közeli üzletközpont egyik gyorséttermében.

A késői ebéd hátránya, hogy az ember lánya késében van és igencsak kapkodnia kell a lábát, ha oda akar érni a következő programra. Ez pedig nem más volt, mint Kleinheincz Csilla és Moskát Anita dedikálása a GABO Kiadó standjánál.

Egy gyors bevásárlás és már állhattam is a frissen megszerzett Bábel fiai kötettel a sorba, és amikor végre én kerültem sorra, boldogan nyújtottam oda a könyvet a szerzői kézjegy elhelyezése céljából. Mindig a nicknevemre kérem a dedikálást, mert számomra ez az, ami a könyvek világában engem jelent és sokkal jobban jellemez, minta a polgári nevem, ezért most is ezt mondtam meg és egy hatalmas mosolyt kaptam cserébe, valamint egy megjegyzést, miszerint: "Szoktam olvasni a blogodat!"Mondják, hogy három a magyar igazság és már meg sem kellett volna lepődnöm, de bevallom, hogy ismét csak meglepődtem és szinte szóhoz sem jutottam. Az általam legjobban várt könyvfesztiváli megjelenéskötetbe (ezt nem csak most találtam ki, hanem bizonyítékom is van rá, hogy már korábban is így gondoltam) a következő beírás került: "Shanarának sok szeretettel! A blogod lelkes zugolvasója vagyok!" A társaságomban lévők is bizonyíthatják, hogy ezt követően le sem lehetett törölni a vigyort az arcomról. Ami egyébként nem is csoda. :)

Mielőtt szó érné a ház elejét, hogy Kleinheincz Csilláról és gyönyörű kiadású Ólomerdő regényéről egy szót sem ejtek, megjegyzem, hogy Csilla regényének korábbi verzióját már olvastam, dedikált példányom is van belőle, az átdolgozott kiadásnál pedig - legnagyobb örömömre - tesztolvasó lehettem. Csilla nagylelkű felajánlása egy tiszteletpéldány, amely majd postán fog hozzám megérkezni. De könyvjelzőm már van hozzá és az is nagyon gyönyörű!

Amit nagyon sajnálok, hogy mégsem tudtam jelen lenni azon a beszélgetésen, amelyet Csilla eltervezett és megszervezett, de sajnos még haza is kellett érnem és mint tudjuk a "vonat nem vár". Az első kezdési időponthoz még tudtam alkalmazkodni, de a későbbi már nem jöhetett szóba. Sajnos! :( Talán majd legközelebb, de a kezdeményezést és a meghívást nagyon köszönöm! :)

Innentől már igencsak sűríteni kellett a tennivalókat: egy gyors találkozó Bíró Szabolccsal és Rozsnyai Jánossal, majd irány a másik épület túlvége, ahol az 50%-os akció érdekében megrohamoztuk az Ad Astra standjátés be is vásároltunk rendesen, részemről egy friss megjelenésű Brasyl kötettel lettem gazdagabb. Majd beszereztem a legújabb Karen Rose könyvet az Ulpius-ház Kiadó standjánál, átrobogtam a Főnix Könyvműhely pavilonjához, ahol megkaptam az új Victoria Schwab regény, a Felszabadulás recipéldányát, vettem mellé egy első részt, amit egyébként kölcsön könyvként olvastam korábban és egy fesztiváláras (mindössze ezer forintos) Ta-mia Sansa regényt, a Sötét hóruszt.

Rengetegen voltak még, akikkel sikerült összetalálkoznom, legyenek akár molyok, akár a könyves világ ismert tagjai. A teljesség igénye nélkül, csak említésképpen: Velkei Zoltán, Brandon Hackett, azaz Markovics Botond, Nita_Könyvgalaxis, Dominic_Blasir, Sicc, Jeffy, Toffy, Nusejka, mint régi ismerősök és Acélpatkány, Makitra, Greylupus, Kelly, mint új ismeretségek.

Az már csak másnap derült ki, hogy még így is volt, aki találkozni szeretett volna velem és nem sikerült, de mindenhol azt hallotta, hogy ott vagyok, csak éppen nem talált. Már meg sem kellett volna lepődnöm rajta, hogy a jelenlétem híre bejárta az egész Könyvfesztivált. Azt viszont nem tudom megmondani, hogy mikor tettem szert ilyen mértékű népszerűségre. :)

A kellemes napsütésben eltöltött órácskát, némi pihenést, beszélgetést, zsákmányrendezgetést követően kis csapatunk felszedelőzködött és fáradt léptekkel, de annál több élménnyel és könyvvel felpakolva megkezdte hazafelé tartó útját.

Még egy gyors búcsúzkodás Szirmocskától, aki vonat helyett busszal igyekezett haza, majd irány a vonat, két órányi utazás és még negyven percnyi autókázás. Majdnem tízet ütött már az óra, amikor becses terhemet leraktam a lakásban.

Fizikailag elfáradtam, a lábam még mindig érzem, hatalmasakat ásítok, de lelkileg olyan energialöketet kaptam, amely jó ideig ki fog tartani. A nap minden perce megérte. Megyek a Könyvhétre is!

Április a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál hónapja, ennek megfelelően a friss könyvmegjelenések száma is az egekbe szökik. A sok szépség közül még úgy is nehéz válogatni, hogy a blogbejegyzés terjedelme nem akadályoz semmiben, úgy pedig, hogy a pénztárca vagy éppen a könyvespolc terjedelme határozza meg a korlátokat, elképzelhetetlenül nehéz. Engem most nem szorított semmilyen limit, szabadon válogattam és mindent összegyűjtöttem, ami áprilisban megjelent és egy egészen aprócskát is felcsillant rá a szemem vagy megdobbant a szívem.

Az Agave Könyvek két engem érdeklő könyvet hozott a hónapban: Az időutazás napja Brandon Hackett új regénye, tehát mindenképpen olvasni fogom majd, a Lolito pedig olyan írás, amely egyszerre könnyed és biztosan feszegeti majd a határaimat. Annyi baj legyen. :)

A vér éneke már akkor érdekelt, amikor az első hírek felröppentek vele kapcsolatban, most pedig már meg is jelent... és még a borítójával is sikerült megbarátkoznom. Szergej Lukjanyenko Igék földje duológiájának második része, A vas birodalma olyan csendben készült el és került a nyomdába, hogy a megjelenésről majdnem lemaradtam, pedig az első részt nagyon szerettem olvasni.

Szélesi Sándor az egyik kedvenc magyar szerzőm, így új regénye, a Szörnyeteg a hajtóműben is érdekel, bár ennek a megjelenése körül sem volt igazán hírverés, szintén csak a véletlen műve, hogy összetalálkoztam a kötettel az információs világsztrádán.

Az Athenaeum bezzeg nem fukarkodott a hírveréssel amikor a Vérvörös című könyvről, illetve az triógia többi részéről volt szó. A könyvecske tényleg picike, de a fülszöveg és a vörös lapszélek igencsak figyelemfelkeltőek.

A Főnix Könyvműhely által megjelentetett kötetek többször okoztak már nekem meglepetést, leginkább azért, mert mindig tudnak valami egyedit, valami nem szokványost nyújtani a kiadványaik. Számomra ilyen volt Az Archívum, amelynek most megjelent a folytatása, a Felszabadulás. Már olvastam is a regényt és bizony nagyon tetszett.

Az Álmatlanság fülszövege is kifejezetten érdekes, a Karmok pedig a főszereplő cica miatt keltette fel a figyelmem. Néha egy egészen pici összetevő is elég ahhoz, hogy az érdeklődés lángra kapjon. :)

Az Ulipus-ház kiadványainak többsége számomra abba a kategóriába tartozik, amelyeket adott időszakokban jól esik olvasni, ilyenkor belefeledkezhetek a történetbe, nem kell agyalni semmin, csak élvezni a cselekményt. Ha van. :)

Ha azt mondom, hogy pillecukor, akkor jó páran tudják, hogy miről is beszélek: igen, Fable és Drew történetéről van szó, a folyatásról, a Második esély pasiról, amely végre megjelent. Nem tagadom, hogy érdekel. A Real - Valós című könyv borítója sok mindent ígér, a fülszövege már rózsaszínesebb, de tartalmaz érdekes, a figyelmemet teljes mértékben felkeltő szókapcsolatokat. Milyen a történet? Még nagyon friss a megjelenés, ezért kevés az infó, de figyelek és várakozó állásponton vagyok.

A GABO és a Cicero Kiadó igencsak kitett magáért (és az olvasókért) április hónapban. A Könyvfesztiválra jelent meg a Bábel fiai, valamint az Ólomerdőúj, átdolgozott kiadása. Mindkettő gyönyörű, mindkettő a KELL kategóriába esik, az egyiket már olvastam, a másikat majd csak még fogom, de a könyvekhez kapcsolódó élmények már most meghatározóak.

A kiadó elhozta a magyar olvasóknak J.K. Rowling írói álnéven kiadott regényét, a Kakukkszót is. Az álláspontom ebben az esetben is várakozó, figyelem a könyvet és a véleményeket.

A tavalyi év egyik kedves meglepetése volt számomra az Oni trilógia első része, most pedig megjelent a második kötet, A Néma város. A véleményem nem változott tavaly óta és a fiatalok kalandjának folytatása határozottan érdekel.

Ugyan a Könyvmolyképző Kiadó azt hangoztatja, hogy egyenletes ütemben adja ki a könyveit, de a tényekből az látszik, hogy ez bizony nem így van. Képes vagyok túltenni magam az előbbi állításon, az erőszakos marketingen és a vevőcsalogatónak tűnő akciókon ~~(ha valaki jobban szét néz a neten, akkor megtudja, hogy miről beszélek)~~, mert vannak sorozatok és kötetek, amelyek érdekelnek és örülök neki, hogy megjelennek. A Skorpió Vágta azóta érdekel, amióta csak értesültem róla, hogy megjelenik, bár kellemes derültséget okozott a baráti körömben, hogy a a fülszövegét csak a napokban olvastam el. A Hopeless - Reménytelen című regényt olyan olvasó dicsérte, akinek megbízom az ízlésében és szerintem olvasni is fogom. A Vérvörös út, a Hex Hallés a Túl a végtelenen regények esetében még kivárok, de van esélyük arra, hogy egyszer majd össze fogunk ismerkedni egymással.

Ha valamelyik történetből írott és mozgóképes verzió is létezik, az bizony sokkal, de sokkal figyelemfelkeltőbb és szélesebb közönséghez ér el, mint egyébként. A Szellemekkel suttogóés az Egyszer volt, hol nem volt filmeket nem kell bemutatni a sorozatjunkie rajongóknak. Az előbbiből a A bosszúés az utóbbiból az Ébredés címmel egy-egy rész írott formában is megjelent. Nem mondom, hogy azonnal rohanok megvásárolni őket, de attól még érdekelnek a kötetek.

A legdrágább szerelmemnek szintén létezik filmváltozata, amelyet a Magassági mámorként kell keresni, ha valakit érdekel. Részemről tervezem, hogy eltöltök a társaságában némi időt.

A rengeteg kötet között majdnem elfelejtkeztem az Ad Astra Kiadó Könyvfesztiválra megjelent újdonságairól. Talán az a legnagyobb probléma, hogy a kiadó elég régen adott magáról életjelet, ezért mostanában nehezebben jut az eszembe, hogy ők is léteznek még. De mindenképpen örüljünk neki, hogy hosszú idő után rögtön két kötettel is jelentkeztek. Remélem, hogy Ian McDonald új regénye, a Brasyl, illetve Charles Stross Accelerando című kötete sikeres lesz és újabb kötetekkel is jelentkezik majd a kiadó.

És ezzel még mindig nincs vége, de innentől már tényleg csak felsorolás szerűen, mert ezekkel a sorozatokkal vagy elmaradásban vagyok, vagy pedig a talán érdekel kategóriába tartoznak.

Steves Erikson: Harangszó a kopókért
Catherynne M. Valente: A lány, aki Tündérföld alá zuhant és a tivornya élére állt
Dan Wells: Nem akarlak megölni
Shannon Hale: Austenland - Vakáció Mr. Darcyval

Fantasztikus egy hónap volt az április. Hogy mindezek közül mely kiadványok landoltak a polcomon? Hamarosan arra is fény derül.

Van úgy, hogy egy regény pont akkor kerül a kezedbe, amikor leginkább megérint a hangulata, amikor biztosan magával sodor a történet, amikor leginkább átérzed a szereplők helyzetét, amikor valami különlegességre vágysz, ami egyszerre ismerős, de mégsem az és az adott könyv pont az adja, amire szükséged van. Számomra ilyen volt Az Archívum.

Még fel sem dolgozhattam igazán az élményt, amit a regény nyújtott, még áthatott borongós hangulata, az ereimben ott zsongott az átélt izgalom, amikor jött a hír, hogy hamarosan érkezik a folytatásés az egészen ott ragyogott a korona: még a megjelenés előtt olvashatom. Majdnem kiugrottam a bőrömből és alig bírtam kivárni, hogy megérkezzen a szöveg, befejezzem az éppen olvasott könyvet és már vetettem is bele magam az Archívum semmiképpen sem szokványos, sötét hangulatú világába, gondolkodás nélkül ugrottam fejest MacKenzie következő kalandjába.

"Mindig rosszabb, amikor arra várunk, hogy valami elkezdődjön, mint amikor valójában elkezdődik a dolog."

Megnyugodva vettem tudomásul, hogy már az első oldalakból is ugyanaz a hangulat árad, amit annyira szerettem az előzmény esetében is: mindent áthat a kicsit keserédes, borongós érzés, az elmúlás közelségének tudata, valamint a tennivalók fontossága, a "szolgálat" bizsergő izgalma. Mindezek mellett új elemként megjelent a rendszer működésével kapcsolatos kétkedés is. A jelenkori és a múltba révedő fejezetek váltakozása most is jelen van, a különbség csupán annyi, hogy a visszaemlékezések főszereplője most nem egyedül a lány nagyapja, hanem gyakran feltűnik a másik Őrző, Wesley is.

Nincs túl nagy időugrás a két kötet történései között, hiszen mindössze három hét telt el azóta, hogy MacKenzie a Coronado tetején állt és átélte azt, aminek a létezéséről még csak tudnia sem lett volna szabad. A tudás hatalom, ugyanakkor fárasztó teher is, az emlékek feldolgozásához idő kell és a lánynak ehhez nem volt elég az elmúlt három hét: alig tud aludni, nem telik el úgy éjszaka hogy ne lennének rémálmai, amelyek főszereplője minden esetben Owen.Mac testileg és szellemileg is egyre fáradtabb, az egyetlen ember, akivel megoszthatná a gondjait messze jár és ráadásként elkezdődik a tanév is, ezúttal egy új helyen, egy olyan iskolában, ahol senkit sem ismer és ahol a zárt közösség miatt elég nehéz lesz háttérbe húzódva élnie, eltitkolnia azt, hogy ő más, mint az átlag.

"Emlékeznem kell."

Az előző részben azt élveztem, hogy sok ifjúsági regénnyel ellentétben, a megszokott kliséket mellőzve, nem az iskolában játszódott a történet, elmondhatatlanul boldog voltam, hogy nem kellet beülni a tanórákra. Talán érthető, hogy miért szontyolodtam el kissé, amikor már az első oldalakon világossá vált, hogy most kikerülhetetlen az iskola és minden ehhez kapcsolódó egyéb esemény. Lassanként azért megnyugodtam, mert a szerzőnek sikerült úgy megoldania a tanórák leírását, az iskolai elfoglaltságokat, hogy azt egyáltalán nem tartottam unalmasnak, hanem a történet szempontjából teljesen helyén valónak tűnt a helyszín, ráadásként pedig érdekes szereplők - többek között Cash - is megjelenik a lapokon.

Mac hétköznapi élete és nem éppen szokványosnak mondható elfoglaltsága szépen összemosódik, esetenként pedig gátolják is egymást és ettől válik élethűvé, valóssá, könnyen hihetővé és átélhetővé a történet. A felhalmozódott feladatok megkeserítik hősnőnk életét és persze a napi, minden kamasz életében jelen lévő napi problémák mellett el kell látnia a feladatát, és meg kell küzdenie azzal is, hogy rá vetült a gyanú árnyéka. Tetszett, hogy az összes probléma és kihívás ellenére Mac továbbra sem szuperhős, hanem egyszerű lány, aki minden erejével igyekszik megfelelni a kihívásoknak.

"A legtöbb probléma magja egyszerű. Csak meg kell találnod ezt a magot."

Mac rémálmai, Owen folyamatos jelenléte és az a lelkiállapot, amely ennek következtében előállt, adott némi thrilleres beütést a történetnek, a komorság mellett megjelent a feszültség, a bizonytalanság és a gyanakvás. Mac gondolatain keresztül a szerző sikeresen elbizonytalanította az olvasót is: nem igazán tudtam eldönteni, hogy mi a valóság és mi a képzelet. A lánynak csak egy szavába kerülne és megszabadulhatna az emlékeitől, de ő nem akar felejteni, maga vállalta ezt a terhet és ki is tart az elhatározása mellett. Most őszintén? Nem tudom, hogy a helyében hogy döntöttem volna, de tisztelem a kitartásáért és az erejéért.

"− Szerintem túl sok páncélt viselsz − mondja. (...) A páncélban pedig az az érdekes, hogy nem csupán távol tartja a többi embert, hanem minket is benntart. Felépítjük magunk köré, és közben nem jövünk rá, hogy ezzel bezárjuk magunkat. És voltaképpen a végén két ember leszünk. A fényes fémváz… (...) … és az ember odabent, aki közben darabokra hullik. (...) Nem lehetsz két ember. A végén aztán egyik sem leszel."

Kapcsolat a korábbi történésekkel és rengeteg újdonság, talán így jellemezhető legjobban ez a kötet. Mindenképpen elismerés illeti a szerzőt, mert eszembe sem jutott, fel sem merült bennem az a gondolat, hogy Owen egyáltalán szerepelhet ebben a könyvben, pedig a jelenléte, az általa kiváltott hatások annyira törvényszerűek, nyilvánvalóak és gyönyörűen kapcsolódnak az események az előzményekhez.

Az előző részben megismerkedtünk az Archívummalés hierarchiai felépítésével és azt hittük, hogy mindenről értesültünk, de ez nem így van, mert a rendszer felépítése még összetettebb, mint amiről eddig tudomásunk volt.

Az egyedi hangulat mellett vannak klisék is a történetben, bár nem olyan sok. Sokkal egyszerűbb lenne minden - igaz, hogy akkor nem lenne ennyire érdekes a sztori sem, nem lenne ennyi konfliktusforrás -, ha Mac nem ragaszkodna az álláspontjához, miszerint egyedül kell megoldania a problémákat. Két olyan személy is ott áll mellette - Wesley és Roland -, aki mindenben támogatja a lányt, akinek elmondhatná a problémáit, de ő mégsem teszi ezt meg, ugyanakkor megköveteli a feltétlen bizalmukat. Ettől azért kicsit téptem a hajam...

"(...) a hibáknak semmi hasznuk, ha az ember megpróbálja elfelejteni őket. Emlékezni kell rájuk és tanulni belőlük."

Egyszerűen imádom, ahogy a szerző lefesti az emberek zajait és minden adandó alkalommal meg is említ ezeket a jelzőket. Mindez lehetne unalmas is, de nem az. Mac szerint az anyja üvegcsörömpölés és csikorgó fém, lépcsőn lezuhanó tányérokkal teli dobozok zaja, Cash jazz és nevetés, Wesley pedig dübörgő rockzenekar, Wesley szerint Mac zaja vihar és zuhogó eső. Annyira látványosak ezek a leírások és annyira könnyűvé teszik, hogy az olvasó beleélje magát a helyzetükbe.

Ha már Wesley-nél tartunk, akkor meg kell említenem, hogy tartottam tőle az ő karaktere háttérbe fog szorulni ebben a történetben, de nagy örömömre nem lett igazam, mert rengeteg Wesley-t kaptam és MacKenzie-vel együtt én magam is belezúgtam a fiúba. Wes mindig jelen van, mindig lehet rá számítani, humora nélkülözhetetlen eleme a regénynek, de a jelenléte mégsem tolakodó, ahogy egyébként a szerelmi szál sem nyomja agyon a történetet, ugyanakkor mégis végig érezhető a két főszereplő közötti feszültség, pattognak a szikrák. Kettőjük kapcsolatának alakulása csak a ráadás az akcióval és feszültséggel teli eseményekhez.

Teljes meggyőződéssel állítom, hogy ez a történet méltó folytatása Az Archívumnak és aki azt egy kicsit is kedvelte, biztosan szeretni fogja ezt a részt is, mert hangulatában hasonló, de cselekményében és összhatásában sokkal több. Végig élvezetes és pörgős regény, rengeteg feszültséggel, izgalommal, érzelemmel, mindezek egymáshoz viszonyított tökéletes elegyével. A történet ismét kerek egészet alkot, az események lezártnak tekinthetők, de megint éreztem azt, hogy nem bánnám, ha lenne még folytatás.

A könyvet és az előolvasás lehetőségét köszönöm a regényt megjelentető Főnix Könyvműhelynek!

Értékelés: 9/10 pont

Kiadó: Főnix Könyvműhely
Kiadás éve: 2014.
Terjedelem: 296 oldal
Borító ár: 2.980,-
A mű eredeti címe: The Unbound
Fordította: Hudácskó Brigitta

Sorozat: Az Archívum
Előzmény: Az Archívum
Folytatás: ?
Forrás: magánkönyvtár (recenziós példány kiadótól)

Van úgy, hogy hosszú ideig csak a napi rutin tölti ki az életem: reggel munkába, letudni a napi kötelezőt (néha többet is), majd haza, és jöhet a második műszak, némi olvasás, illetve ha belefér, akkor valamennyi blogolás is. Aztán felmerül egy program, amelyre jó lenne elmenni, nagyon vágyom rá, hogy ott legyek és persze végre sikerül elfoglalt barátnőimmel is összeegyeztetni egy időpontot, amikor végre összejöhetünk, és beülhetünk a mozifilmre, amelynek közös megszemlélését már tervezzük egy ideje... úgy az első trailer megtekintése óta.

Milyen is az élet? Naná, hogy minden egy napra jön össze és az élményszegény időszakot követően hirtelen olyan intenzív hatások érnek, hogy igazából csak napok múlva tudok feldolgozni minden benyomást.

Ennyi felvezetést követően következzen a tényleges élménybeszámoló, amely azzal kezdődött, hogy a Trux Béla felhívta a figyelmemet egy író-olvasó találkozóra, amelyen ő is jelen lesz, mint beszélgető partner, de a találkozó középpontjában Rozsnyai János író és természetesen az olvasók állnak. Miért is tűnt különlegesnek ez a rendezvény? Mert Rozsnyai János makói íróés csak Trux Bélával kötött barátságának, illetve a könyvtár kedves invitálásának köszönhető, hogy a miskolci olvasók találkozhattak egyébként határozottan kedélyes és nagyon közvetlen személyével.

A Táltos keresztje című regényt olvastam, írtam is róla és büszke vagyok rá, hogy dedikált példánnyal rendelkezem a regényből.

A program 2014. április 2-án délután 3-kor kezdődött, ezért a munkaidőt ezen a napon kicsit rövidebbre szabtuk @ Zsorzsival, sikerült is időben odaérni a rendezvényre. Olyannyira időben, hogy a szerző és beszélgetőpartnere is pont akkor érkezett megés nagyon boldoggá tett, hogy mindketten kitörő örömmel üdvözöltek. Ezek szerint őket meg az én jelenlétem vidította fel. :) Van olyan szituáció, amely mindkét félnek jó és úgy néz ki, hogy ez pont egy ilyen volt.

Szinte elröppent az a másfél-két óra, amit a szerző és a jelenlévők társaságában töltöttünk el a könyvtárban. Rozsnyai János nagyon közvetlen és kifejezetten jó humorú ember, remek mesélő. Nem mellesleg pedig történelem tanár, tehát ha úgy nézzük, akkor a történelem tudora és persze lelkes kutatója is, a levéltárak és múzeumok féltve őrzött kincsei jól ismerik ujjai érintését, sokszor érezték már magukon kíváncsi tekintetét, fedték fel előtte titkaikat.

Kicsit csapong a témák között, mert ahogy ő maga is elismeri, annyi mindent el akar mondani, amit képtelenség megtenni a rendelkezésére álló idő alatt, de ha beindul, akkor bizony csak dől belőle a szó. Ez utóbbi állítással kapcsolatban semmi negatív felhang sincs a szavaimban, mert egyszerűen élvezet hallgatni a történeteit, az anekdotáit. Ha pedig mégis elakadt a szava, akkor beszélgetőpartnere, Trux Béla segítette át a holtponton jól irányított kérdéseivel, amelyeket a tőle megszokott alapossággal állított össze.

A hallgatósággal együtt én is megtudhattam azt, hogy Rozsnyai Jánosnak nem ez az első könyve, de ez az első olyan kiadványa, amely azzal a céllal készült, hogy szórakoztatva tanít. Korábbi írásai leginkább a szakirodalom kategóriába sorolhatók, illetve korlátozott példányszámban megjelent egy elbeszéléskötete is, Maros-parti mesék címmel. Ez utóbbi határozottan felkeltette az érdeklődésem, főleg, hogy az újra kiadását tervezik és a hallgatóság erősen próbálta meggyőzni az írót arról, hogy ezúttal tárja nagyobb nyilvánosság elé ezt a helytörténeti elemeket tartalmazó gyűjteményt, hiszen attól, hogy valaki nem csongrádi, még érdekelhetik az ország másik felének hangulatát és hagyományait magukban hordozó írások.

Megtudtuk azt is, hogy a szerző továbbra is szeretne szórakoztatva tanítani, vannak még tervei, már érlelődnek a fejében a gondolatok: van rá esély, hogy folytatódhat Ketel kalandja, de először a matriarchális társadalom korába kalauzol majd minket. Az új regénynek egyelőre csak munkacíme van: az Istenasszony ujja, de az is nagyon beszédes, a téma és a korszak, amelyben a történet játszódik, pedig kifejezetten izgalmasan hangzik.

Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy a beszélgetésből az is kiderül, a szerző ősei hagymatermesztők voltak és létezik egy fajta a szemizgató hatású, sírásra késztető illóolajú növényből, amelyet Rozsnyai-féle néven emlegetnek.

Természetesen a szerző beszélgetőpartnere, Trux Béla sem úszta meg a kérdések - és természetesen válaszok - nélkül, ő is beszélt az Akkon írás alatt lévő folytatásáról, valamint egyéb terveiről.

Mit is mondhatnék még? Nagyon jól éreztem magam a találkozón, amelynek megszervezéséért igazán hálás vagyok a Tompa Mihály Könyvtár lelkes dolgozóinak. Mindig különleges élmény, amikor találkozom egy szerzővel, mert közelebb kerül hozzám a történet azáltal, hogy többet megtudok az alkotójától.

Az eredeti tervem az volt, hogy a nap eseményei egy posztban foglalom össze, de mivel már megint kitört belőlem az egyébként oly jellemző bőbeszédűség, ezért a filmes élményeimet majd egy másik bejegyzésben teszem közzé.

Megjegyzés: A fényképeket a könyvtár dolgozói, illetve Trux Béla kedves neje készítette és a Tompa Mihály Könyvtár facebook oldalának albumából származnak, ahol egyébként a találkozón készített többi kép is megtekinthető.

A YA regényekben alapként szerepel - szinte már kihagyhatatlan - a szerelmi háromszög, illetve az aktuális hősnő döntésképtelenségének, hezitálásának és folyamatos véleményváltozásának végigkövetése, amelyet úgy is nevezhetnénk, hogy a kötelezően előírt nyavalygási adag. Persze azért elnézőek vagyunk a felnőttkor küszöbén álló leányzóval, és a legtöbb esetben még érthető is a szituáció, mert azt azért a poszt szerzői sem felejtették még el, hogy milyen volt fiatalnak és a dühöngő hormonok áldozatának lenni - mindezt kellő tapasztalat nélkül -, de azért azt is el kell ismerni, hogy az egyes kötetekben vannak mosolygásra késztető vagy éppen már egyenesen dühítő helyzetek, unalomig ismételt klisék.

Az ilyen regények közül leginkább azok illenek a rózsaszín tündérmesék világába, amelyekben a háromszög egyik csúcsát egy uralkodó alkotja, azaz a hősnő egyik lehetősége, hogy választása következményeként előbb a sármos és nyalka herceg párja, majd pedig idővel királyné lesz. Hát nem mesébe illő? De az. Nem erről - az ő fehér lovon érkező szőke hercegéről - álmodik minden lány, mielőtt ráébred a szörnyű valóságra a férfiakkal és a házassággal kapcsolatban? De igen.

Akkor mégis mi indokolja a háromszöget, a bizonytalankodást és a totojázást? Leginkább az, hogy a korábban említett síkidom másik csúcsán nem más álldogál, mint a jóképű és határozott katona, akinek bár nincs uralkodói rangja, de rendelkezik más, ezek szerint határozottan vonzóbb képességekkel. Ez csak természetes, hiszen valamivel csak felül kell múlni a rangot és a vagyont... :)

Miért is készült el ez a szösszenet? Nagyon egyszerű a magyarázata: egy nap - a változatosság kedvéért - éppen az aktuális olvasmányunkat beszéltük ki kolléganőmmel és barátnőmmel, @zsorzsival, amikor is erősen kifogásolta a könyvbeli hősnő döntésképtelenségét, amelynek fő oka az előbbiekben részletezett szituáció volt. A poszt címét is ez a beszélgetés és a sokszor emlegetett - azóta immár szlogenné vált - eldöntendő, de igencsak nehéz kérdés adta, azaz az ifjú leányzó hercegné, netán inkább mégiscsak kapitányné legyen?

A téma bennem is felkeltett egy emléket, amelyet élénk eszmecsere követett és innen már egyenes út vezetett a bejegyzés megszületésééig, amelynek végeredménye remélem, hogy kedvetekre való lesz.Tartsatok velünk ennek a nagyon is fontos döntésnek a részletes vizsgálatában. Mennyire tudjátok átérezni az adott hősnő problémáját? Ti vajon hogyan döntenétek?

Sarah J. Maas Üvegtrón című regényében megismerkedünk egy fiatal lánnyal, aki zsenge kora ellenére is híres és hírhedt orgyilkos, de akit mégis sikerült fogságba ejteni, és történetünk kezdetén éppen a birodalom egy távoli bányájában tölti büntetését. Ebből a helyzetből jelent kiutat számára a herceg ajánlata, amelynek lényege, hogy a birodalom hivatalos orgyilkosának kiválasztása céljából rendezett viadalon az ő bajnokaként jelenjen meg a lány, és persze nyerje is meg azt.

Az írónő semmit nem bíz a véletlenre, mert rögtön a történet elején megismertet minket a szinte már kötelező szerelmi háromszög mindegyik szereplőjével:a hányattatott sorsú, de egyébként nagyon kegyetlennek bemutatott leányzóval, a jóképű, igazságos, de visszahúzódó testőrkapitánnyal és a vonzó, fiatal herceggel.

Nem kell sokat várni és a könyv cselekményének java részét máris kitölti a romantika eleme, illetve az ehhez kapcsolódó döntésképtelenség. Hősnőnk a herceg részéről a nyílt udvarlás és a kecsegtető ajándékok, ínyencségek tömegét kapja, míg a kapitány a viadalra való felkészítésében segédkezik, csendesen meghúzódik a háttérben, de támogatása és visszafogott rajongása nyilvánvaló, nem hagyható figyelmen kívül. Nehezíti a helyzetet az is, hogy a testőrkapitány és a herceg egymás régi barátai, és Chaol csak azért mondott le nemesi rangjáról, mert így tudott a herceg mellett maradni és támogatni barátját. Hűha, bizony nagy a baj...

Hogy melyikük foglal el nagyobb helyet a leányzó szívében? Ez az első kötetből nem derül ki.Bár a herceg heves udvarlásának nehéz ellenállni és a kapcsolattal együtt járó rang is elég csábító, de mégsem egyszerű a döntés.A kötet végén úgy tűnik, hogy a bajtársiasság, a megbízható támasz és a biztos pont sokkal többet jelent az orgyilkos számára, mint a csillogás és a hatalom. De vajon meddig marad ez így?Hiszen a kötet folyamán többször is fordult a széljárás, akarom mondani az érzelmek áramlási iránya.

A katonáné vagy hercegné kérdés tehát még nem dőlt el. Talán majd a folytatásban? Remélem, hogy nem húzzák majd a végtelenségig a kérdés eldöntését és valaki nagyon gyorsan a sarkára áll vagy éppen a tettek mezejére lép. Mint tudjuk, mindig a remény hal meg utoljára... :)

Kiera Cass Párválasztó trilógiájának kezdetén adott egy szerelmespár, America és Aspen, két éve tartó titkos és mérhetetlenül naaagy szerelmük csónakja fennakadni látszik az anyagi nehézségek még nagyobb zátonyán. Jókora szikladarab ez, hiszen egy olyan világban, ahol kasztrendszer működik - még egy középtájon elhelyezkedő kasztban is, amelybe America és családja tartozik -, előfordul az éhezés, nem nagyon van lehetőség feljebbjutásra. Így az egyetlen esélyt, hogy a Párválasztóban - melyben a király fia választ magának feleséget, nagy show műsor keretében - részt vegyen, szükségszerűen ő is kénytelen kihasználni.

A bonyodalom egy csálé háromszög formációból indul, mert Aspen szakít Americával - értsd úgy, hogy nem túl finoman elküldi a jó fenébe, hogy hősnőnk nyugodt szívvel vághasson neki a küzdelemnek. A feladat egyértelműen nemes, sőt mi több egyenesen „mártíri”, tekintve, hogy a megszokottól eltérően America gyönyörű ruhákban kényszerül járni és finom ételeket kénytelen enni.

Az alapfelvetéshez képest történetünk kezdetén Aspen még nem katona és csak kizárólag hősnőnk miatt viszi véghez az adott disztópiás helyzetben képtelennek tűnő bravúrt, hogy valahogyan egyszer csak őr lesz a palotában.

Hősnőnk a családja anyagi helyzetének feljavítása miatt vesz részt a Párválasztóban, melynek fődíja Maxon herceg, akinek a feleségévé válhat. Kislányként ugyan ki ne álmodna ilyesmiről? Na, de nem így ám a mi Americánk, ő aztán nem akar hercegné lenni. Eleinte…

Viszont amint megismeri az uralkodói sarjatés elmúlik iránta érzett kezdeti ellenszenve, kiteljesedik a klasszikusnak mondott szerelmi háromszög és kezdetét veszi America végeláthatatlanak tűnő hezitálása a két férfiúi példány között. Amely már csak azért is fölöttébb bosszantó, mert következetessége kizárólag csak annyiban nyilvánul meg, hogy mindig afelé hajlik, akinek éppen a társaságában tartózkodik. Nahát kérem, mire nem képes a személyes varázs?!

A teljes második kötet a főszereplő hölgy folyamatos vergődéséről szól. Döntésképtelenségének valódi okát, hogy hercegné legyen-e vagy katonáné számos okosnak tűnő gondolattal próbálja álcázni. Mint, hogy nem egészen biztos benne, hogy megfelelő módon tudná-e ellátni majdani királynői feladatait vagy, hogy a családját nem foszthatja meg az elért anyagi jóléttől.

Na és, hogy a férfiak miként állnak a kérdéshez? Mindkettő csak America igenjére vár. A hercegnek persze gondolnia kell a másik eshetőségre is, így azért másfelé is nézelődik. Aspen is magának akarja az igent, de hogy átgondolta-e a jövőjét ezzel kapcsolatban, az nem teljesen világos. Már az furcsa, hogy ilyen könnyedén katonává vált, holott előtte majd megszakadt a rengeteg munkától, hogy a saját családját segíteni tudja.

Az írónő ebben a részben oly mélységekbe taszította a történet alakulását, hogy attól tartok a befejező kötetben már képtelen lesz kapaszkodóra lelni. Az eddigiek alapján mintha azt sugallná, hogy America a hercegnéség felé hajlik. De nem tudhatjuk milyen fordulat várható még. Egy dolgot azért bizonyosnak érzek, mégpedig hogy Americának végül párra kell találnia. Csak nézne már egyenesen a probléma szemébe és döntene már! Addig is marad a gyötrelmes várakozás… :)

Reméljük, hogy jól szórakoztatok ezen a rendhagyó bejegyzésen, mert elárulom, hogy nekünk hatalmas élményt jelentett az elkészítése. :)

Ennyi jutott nagy hirtelen az eszünkbe, de ha tudtok még olyan történetet, amelyben hasonló szituáció alakult ki, akkor örömmel vesszük az ötleteket, könyvcímeket, javaslatokat. Na, és persze hátha egyszer még olyan szituációba kerülünk, ahol pont ezekre a tapasztalatokra lesz szükség... :)

Pukedlizve búcsúzik:

Az vesse rám az első követ, akinek a könyvfesztivál hónapja megszállott könyvmoly létére nem okozott magánkönyvtár növekedést. Ha mindenki magába tekint és igazságosan jár el, akkor nagy az esélyem az életben maradásra, valamint arra, hogy nem fogom egy kőhalom alatt kilehetni a lelkem. Helyette inkább a könyvhegy miatti egészségkárosodás veszélye áll fenn. :)

Szóval azzal kezdődött az egész, hogy a Delta Vision kiadó a tavalyi év végén meghirdette a Delta Vision Könyvroham elnevezésű akcióját, amelynek a legoptimálisabb kihasználásával kapcsolatos szervezkedés azonnal megkezdődött, de a gyümölcse csak ebben hónapban ért be és került learatásra.

Innentől kezdve pedig kár szépíteni a dolgot, mert nincs mit szépíteni: összesen kilenc regényt (tíz kötet) hozott a futár. Nem részletezném mindegyiket, mert a mellékelt kép szerintem önmagáért beszél. A Végzet hajójáról mégiscsak külön említést teszek, mert erről a könyvről hamarosan regélni fogok.
Annak az olvasónak, aki egyébként is szereti a kiadó könyveit - én pedig ebbe a kategóriába sorolom magam -, kihagyhatatlan egy ilyen akció, amely során jelen esetben 1.250,- Ft/kötet áron (ez a legnagyobb akciós csomag árkategóriája) jutottam hozzá az új megjelenésekhez és a már korábban kinézett régebbi kiadásokhoz.

A karácsonyi megjelenésekből elég szép mennyiséget juttatott el hozzám az ekultura.hu oldal szerkesztősége, amelyet az ütemezett olvasások alaposan leapasztottak, gondoskodni kellett tehát az utánpótlásról, amelyre kiváló lehetőséget biztosított a 21. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál és a rengeteg új kiadvány. A végeredmény szintén magáért beszél. Az Ónixés A Rovásember ugyan nem friss megjelenés, a többi drágaság viszont tényleg a Könyvfesztiválról jött haza velem.

Nem csak az ekultura.hu oldal tisztelt meg a recenzió írás lehetőségével, hanem egyes kiadók is, illetve legnagyobb örömömre egy szerzői megkeresés is érkezett hozzám, mégpedig egy másik író ajánlása miatt, ami külön nagy öröm a számomra. Victoria Schwab első regénye, Az Archívum elvarázsolt, a folytatás, amely a Felszabadulás címet viseli, pedig csak elmélyítette a szerelmem a sorozat iránt. Az Agave Könyvek gondozásában megjelent Lolito című regényt jelenleg olvasom, a Ragnarök olvasása pedig hamarosan következik.

Az, hogy a hónap elején már bevásároltam és sok mindent kaptam, nem akadályozott meg abban, hogy a Könyvfesztiválon ne laposítsam le a pénztárcám. Az Archívumot nem hagyhattam ott, a Bábel fiait még dedikáltattam is, a Brasyl-t nagyon jó kedvezménnyel sikerült megvennem, a Sötét Hórusz alkalmi vétel volt, a Vigyázz rám című Karen Rose könyvet pedig szintén kénytelen voltam hazahozni.

Összesen 24 db kiadvány, azt hiszem - a könyvespolcommal ellentétben - én nem panaszkodhatok. :)

A Luxen sorozat sikere vitathatatlan, a népes rajongótábor lelkesedésének eredményeképpen pedig jó ütemben jelennek meg magyar nyelven a várva-várt folytatások. Bár sokan szeretik a messzi-messzi galaxisból érkezett lények földi kalandjait, azért azt is meg kell említeni, hogy nem minden olvasó szívét sikerült rabul ejteniük. Hogy hol állok én ebben az eléggé ellentétes véleményt hangoztató olvasótáborban? A válasz nem egyszerű, de nem is titkolom el: nem érzem magam elvakult rajongónak, észreveszem a történet hibáit, ugyanakkor rekordidő alatt elolvastam az első részt és rendkívüli gyorsasággal átrágtam magam ezen a köteten is. Kell ennél több?

Az Obszidián záró eseményének sikerült meglepetést okoznia számomra, ezért különösen örültem neki, hogy az Ónix ott veszi fel a történet fonalát, ahol az előző kötet végén az félbe szakadt. Mindössze egy hét telt azóta, hogy párosunk felfedezte a köztük létrejött különleges kapcsolatot, amelyről senkinek sem tettek említést. Katy elfogadta Daemon iránti érzéseit, ugyanakkor mindent megtesz annak érdekében, hogy ne kerüljön közelebbi kapcsolatba a jóképű és pimasz szomszéd sráccal. Az ok? Feltételezi, hogy a fiú érzései nem igaziak, az csak a köteléknek köszönhető, és egy ilyen alapon nyugvó kapcsolatból, köszöni szépen, de nem kér. Mindezek mellett nem elhanyagolható szempont, hogy a luxenek alapból ellenzik az emberekkel való románcot, mert annak általában sosincs jó vége. Katy korábbi „bemutatója" miatt pedig a Védelmi Minisztérium árnya magasodik minden eddiginél sötétebben a Black család és szomszédsága fölé.

Az előzménykötetben nagyon élveztem Katy és Daemon szócsatáit, nem csoda, ha abban reménykedtem, ebben a kötetben is hasonló élményben lesz majd részem. Némiképp lehűtötte a lelkesedésem, hogy ezzel szemben nehezen indult be a történet, Katy nyafogós lett, és Daemon sem olyan volt, mint korábbi önmaga, amely persze a lány betegségének, a hirtelen jött változásoknak és az állandósult képességeknek is betudható. De akkor is… Azért voltak jelenetek, amelyekben visszatért az előzménykötetet idéző hangulat, tehát egyelőre nem veszett el minden, van még remény.

A hosszúra nyúlt, nem túl cselekményes és eléggé érzelmes, szenvedős felvezetést egyedül Blake felbukkanása tette mozgalmasabbá, majd az ő személye jelentette a fordulópontot. Az új fiú történetbe lépése magában hordozta annak a veszélyét is, hogy az eddig kétszereplős érzelmi vihar ebben az esetben is új résztvevővel bővül, és romantikus tornádóvá alakul. Nagy megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy ez mégsem következett be – bár ez nem hősnőnk hozzáállásán múlt. Blake karaktere viszont határozottan felkeltette a kíváncsiságom, történetbefolyásoló szerepe vitathatatlan, és ha nem is lett a szívem csücske, karaktere érdekes,és nagyon remélem, hogy találkozhatom majd még vele a folytatásokban.

Mintegy kárpótlásként a lassú kezdésért a regény második fele bővelkedik eseményekben, meglepetésekben és titkokban. Az eddig háttérben megbújó Védelmi Minisztérium előlép az árnyékból, a szervezet szándékai minden titkolózás és félrevezetés ellenére is nyilvánvalóak, az általuk jelentett fenyegetés nagyon is valónak érződik, és úgy tűnik, hogy a kitűzött cél elérése érdekében mindenre képesek. Az alkalmazottak élénk érdeklődése, valamint egy véletlen találkozás akaratlanul is lerántotta a leplet néhány titokról, felfedett egy eddig elképzelhetetlennek hitt együttműködést, és rendkívüli mértékben bővítette a luxenekkel kapcsolatos ismereteket. Főszereplőink menekülnek, kutatnak, összeillesztik az információk apró darabkáit, majd elindulnak az így kirajzolódó nyomon és a saját bőrükön tapasztalják meg, hogy a háttérben zajló események összetettebbek és a tét is sokkal nagyobb, mint ahogy eddig képzelték – a szabadságuk és az elméjük épsége forog kockán, legvégső esetben pedig…

Miután az előző kötetben fény derült az obszidián hasznosságára, nagyon érdekelt, vajon a kötet címét adó ásványnak milyen kapcsolata lehet a földönkívüli lényekkel, és bár a kőzet szerepe fontos, mégsem töltött el a boldogság, amikor megtudtam, hogy mire való. Ugyanakkor nagyon sajnálom, hogy magyarul még nem olvasható a harmadik Black testvér, Dawson története, mert biztosan sok mindenre magyarázatot adna, ami most még rejtélyesnek, illetve megkérdőjelezhetőnek tűnik.

Vegyes érzéseim vannak ezzel a regénnyel kapcsolatban, mert nem ragadott annyira magával, mint a sorozatindító kötet, a történetvezetését is eléggé hullámzónak találtam, de ez nem akadályozott meg az események, szócsaták és feszültségtől szikrázó jelenetek maradéktalan élvezetében. El kell ismernem, hogy a regény második felének eseményei, a háttérben meghúzódó okok és az ütős befejezés megint csak elérte azt, hogy tűkön ülve várjam a lényeges változásokon átesett lány és a luxen fiú következő kalandját – a kezdeteken már túl vagyunk, a szereplőknek innentől kezdve a következményekkel kell megbirkózniuk.

Értesüléseim szerint a folytatás magyar fordítása már elkészült, tehát van esély rá, hogy a sorozat harmadik kötetét, amely valószínűleg az Opál címet fogja viselni, még az idén kézbe vehetik a hazai rajongók. Magam is alig várom!

Az értékelésem az ekultura.hu oldalon is megjelent.

Pontszám: 7 pont
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Kiadás éve: 2013.
Terjedelem: 470 oldal
A mű eredeti címe: Onyx, a Lux Novel
Sorozat: Luxen
Előzmény: Shadows (magyarul nem jelent meg), Obszidián
Folytatás: Opal, Origin
Forrás: magánkönyvtár

Néha egyszerűen belém bújik a kisördög és nem elégszem meg azokkal a műfajokkal és stílusokkal, amelyeket egyébként olvasok és kedvelek, helyette keresem az új élményeket, úgy is mondhatnám, hogy feszegetem a határaimat, tesztelem a tűrőképességemet. Ez a könyv pont ebbe a kategóriába sorolható...
Bár tudtam, hogy meg fogok lepődni, ha nekikezdek a történetnek, de maradjunk annyiban, hogy nem tudtam, hogy mire vállalkoztam, amikor olvasásra adtam a fejem. Nem kell megijedni, mert a könyv nem rossz, a történet nem olvashatatlan, semmi ilyen problémám nem akadt, csak egyszerűen... olyan más, nagyon más, mint amit eddig olvastam. Érzések tömegét ébresztette bennem a regény, de ahogy maga az írás, úgy az általa generált érzelmek és reakciók sem tekinthetők szokványosnak.

Kiadó: Agave Könyvek

Terjedelem: 262 oldal

Kiadás éve: 2014.

Eredeti cím: Lolito

A 15 éves Etgar tudomására jut, hogy barátnője, aki egyébként az első szerelme és már három éve egymás társai, megcsalta őt. A helyzet furcsa fintora, hogy nagy bánatában magára is marad, mert a csalfa barátnő a tavaszi szünet idejére elutazik a családjával, valamint Etgar szüleit máshová szólítják a családdal kapcsolatos kötelezettségek. A kamasz fiú egy darabig eszi magát, tüzeli a haragját, igyekszik alkoholba és egyéb elfoglaltságokba fojtani a bánatát. Ez utóbbi azt foglalja magába, hogy feljelentkezik egy felnőtt chat oldalra és bekapcsolódik a beszélgetésbe, majd ugyanezt privátban folytatja Macy-vel, aki szimpatikusnak találta a válaszait. Beszélgetések, csevegések követik egymást, majd a nő részéről jön a hirtelen ajánlat: találkozzunk Londonban - Etgar pedig nem gondolkozik sokáig, mielőtt elfogadja a váratlanul jelentkező lehetőséget. A találkozó jól sikerül, de a következmények...

Kezdeti mérhetetlen lelkesedésemre és érdeklődésemre hideg zuhanyként hatott, hogy bizony majdnem az elején belebuktam a stílusba, a Z generáció számomra idegen nyelvi kifejezéseibe és gondolkodásába. Az igaz, hogy nem vagyok a könyvbeli korosztály tagja, de azért vén csontnak sem érzem magam és bizony a nyugdíjba vonulásom dátumához sem kell még jó darabig (néhány évtizedig) elkezdenem a napok számolgatását. Szóval én eddig úgy gondoltam magamról, hogy a lelkem fiatal maradt és ebből következően sok mindent elfogad és befogad. És mégis... tényleg annyira "öreg" lennék, amennyire az olvasás közben éreztem magam? Vajon ez éppen az lenne, amelyet generációs szakadékként emlegetnek?

Ben Brooks, a szerző, aki hitelesen ábrázolja a fiatalokat,
hiszen maga is az.

Bevallom érdekes... na jó, nem szépítek, egyenesen FÉLELMETES volt egy kamasz fiú fejében lenni. Az enyémtől lényegesen eltérő - itt megint eszembe jutott a generációs szakadék! - gondolkodása egyszerre borzasztott el és csábított arra, hogy tovább olvassam a regényt, még akkor is, ha többször félre kellett tennem és "megemésztenem" azt, amit addig a képembe tolt a szerző,át kellett értékelnem a gondolkodásomat, a belém nevelt alapelveket ahhoz, hogy követni tudjam azt, amit olvastam. Mit ne mondjak?... Egészen különleges, érdekes és egyedi élményben volt részem.

Etgar tipikus kamasz, aki tényleg félúton van a gyerek és a felnőtt kor között: a teste mindenre képes, de a következményekkel még nem foglalkozik, az érzelmeit és a viselkedését nézve még inkább a gyermeki lélek a jellemző, a gondolkodása pedig... eléggé kicsavart. (Mint írtam korábban: teljesen idegen.) Bizony sokszor szaladt fel a szemöldököm egy-egy eszmefuttatás vagy részletes vélemény, okfejtés olvasása közben. A társadalmi elvárások és a tabuk számára még nem léteznek, az élvezet mindenek felett áll: legyen szó akár piáról, akár szexről. Ha pedig megbántottnak érzi magát... na erről biztosan olvashatunk ebben a regényben.

"Ez egy kicsit se olyan, mint a tévében."

Főhősünk személyisége magán hordozza a kortársaira is oly jellemző jegyeket: a szóbeli kommunikáció nehezére esik, a kifejezőkészsége korlátozott, a filmekből vett idézetek nem minden esetben segítenek és állják meg a helyüket az adott szituációban, ugyanakkor írásban, névtelenül sokkal felszabadultabban megy a diskurzus. Tapasztalatait a filmekből (no, meg egy bizonyos közösségi oldalról) nyeri és bizony lehervad a mosoly az arcáról, ha nem minden úgy történik, mint a szélesvásznú verzióban.

Mindehhez társul az általában nyers, szókimondó, pimasz és a kortársakon kívül mindenkit megbotránkoztató stílus, amellyel Etgar és a barátai kifejezik a mondanivalójukat. Szerintem ettől lesz a regény igazán realisztikus és hiteles. Ha voltak is kétségeim az élethű ábrázolással kapcsolatban (bár egy 22 éves srác csak tudja, hogy miként gondolkozik egy nem sokkal fiatalabb), akkor azok elmúltak, amikor felhívtam az egyik középiskolában tanító barátnőmet, aki készséggel megerősített abban, hogy bizony a mai fiatalok körében a könyvben megjelenített gondolkodásmód és reakció egészen elfogadott és létező dolog. Kezdjek el félni? Vagy ezzel már elkéstem?

"Nem számít, hogy neki ott vagy James, nekem meg Alice, mert semmi rosszat nem teszünk, nem bántunk senkit. Aice rosszat tett. Ez nyilvánvaló, hiszen megbántott vele engem. Akár száz emberrel is összefekhetett volna, de ha nem tudom meg, akkor nem tesz vele semmi rosszat. Az emberek összehordanak minden szépet és jót az őszinteségről, de szerintem az őszinteség olyan, mint egy üres malacpersely. Az embereknek inkább azon kellene igyekezniük, hogy boldoggá tegyék egymást és ehhez az őszinteségre semmi szükség."

A könyv szövege nem bonyolult, egyszerű, mint azoknak a fiataloknak a kifejezésmódja, akikről a történet szól, mégis néhány esetben legalább annyira nehéz volt a megértése, értelmezése, mintha barokkos körmondatokkal és régies fogalmazással találtam volna szembe magam. Mint egy másik korszakban lezajlott kommunikáció... sokszor rá kellett keresnem egyes kifejezésekre, ugyanakkor rengeteg új szóval gyarapodott a szókincsem. ~~Bár azt nem tudom, hogy mikor fogom hasznosítani az újonnan megszerzett tudásomat.~~ Meglepő volt számomra, hogy Etgar stílusa mennyire megváltozott, amikor kikerült a kortársai köréből és megpróbálta magát idősebbnek mutatni, bevetette minden képességét és hódított, csábított, amelynek meg is lett az eredménye.

Talán úgy tűnik, hogy sokat foglalkoztam Etgar gondolataival, de ez nem is csoda, mert maga a regény is ezt teszi: részletesen bemutatja a fiú érzéseit, megbotránkoztatja az olvasót, így amikor oda jutunk, hogy Etgar két napot tölt együtt egy nála háromszor idősebb nővel, már nem is tűnik olyan vadnak az elképzelés, hogy mindez tényleg megtörténhet. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy mindkét fél megkapta azt, amire vágyott: a fiatal fiú a figyelmet és azt, hogy önmagát adhatta, az idősebb, de szexuálisan aktív nő pedig azt, ami - valószínűleg - otthon már nem állt korlátlan mennyiségben a rendelkezésére. Az egyik idősebb lett, a másik fiatalabbnak érezte magát ezalatt a két nap alatt, a megélt évek száma eltűnt a semmiben, elemésztette azokat a megvalósult vágyálmok tüze. Furcsa volt, hogy amíg a könyv elején nyers megfogalmazásban került a szemem elé minden, a londoni események bizonyos részei, mintha fátyol mögé bújtak volna, egyes dolgokat inkább csak sejteni, kikövetkeztetni, odaképzelni lehetett.

"Szerintem leginkább nem azzal lehet kikapcsolni, ha fantasztikus dolgokra gondolsz, hanem úgy, ha nagyon is valóságos és lehetséges dolgokat képzelsz el, de úgy, hogy másokkal esnek meg, nem veled."

Mindezen felvezetés után vártam a következményeket, a társadalmi reakciótés egyre inkább kétségbe estem, hogy nem azt fogom kapni, amire számítok, mert a hátralévő oldalak száma az elképzeléseim kibontására már nem igazán kínált lehetőséget. Persze értem a lényeget és el is fogadom a befejezést, hiszen továbbra is Etgar gondolatait olvashattam, amely az egész történésnek csak egy szűk szegletére koncentrált és az őt foglalkoztató kérdésekre végül választ is kaptam... de én valami teljesen másra számítottam, valami nyersebbre, durvábbra, meghatározóbbra és valami olyanra, amely még inkább hatással van a főszereplő fiatal további gondolkodására.

Kifejezetten nehéz helyzetben vagyok, mert nem tudom, hogy kinek ajánlhatnám nyugodt szívvel ezt a könyvet. Nem is tudom... talán, ha hasonló élményre vágynak, mint én magam. Igen, ez a kulcsszó: mindenkinek ajánlom, aki kíváncsi egy mai fiatal gondolkodására, aki valami olyat akar olvasni, amit eddig még nem. Az biztos, hogy az élmény egyedi lesz, mert erre a könyvre nem lehet egyszerűen azt mondani, hogy tetszett vagy nem tetszett, mert ez a regény teljesen más érzéseket generál, de ezt mindenkinek saját magának kell megtapasztalnia. Felkészültél az élményre?

A könyvet köszönöm az Agave Könyvek kiadónak!

A hobbités egy X-Men képregény: ez a két tényező alakította meghatározóan Peter V. Brettéletútját, aki bár fiatalon kezdett írni, mégis túllépett a krisztusi koron, amikor első regénye – ami tulajdonképpen a negyedik – végül megjelent. A két esemény között eltelt időben több egyetemen is diplomát szerzett, vezetett képregényboltot, majd orvosi könyvkiadással foglalkozott. Történeteit csak kedvtelésből írta, és nem is remélte, hogy valaha is megjelennek majd. A Rovásember, valamint két folytatásának amerikai és számos nemzetközi megjelenését követően visszavonult a napi munkától, és jelenleg minden idejét az írásnak szenteli.

Értékelés: 8/10

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadói sorozat: Sötét örvény

Kiadás éve: 2013.

Terjedelem: 604 oldal
Borító ár: 2.999,- Ft (kartonált) /3.999,- Ft (kemény borító)

A mű eredeti címe: The Painted Man / The Warded Man

Sorozat: Démon-ciklus

Folytatás: A sivatag lándzsája

Műfaj: dark fantasy

A szerző sötét és kegyetlen világba vezeti olvasóit, ahol az éjszakát démonok uralják, és különös kegyetlenséggel tizedelik az emberiséget, az egyedüli védelmet ellenük a mágikus rovások jelentik. Az emberek félik és rettegésben töltik az éjszakát, folyamatosan ellenőrzik és erősítik a rovásokat, amelyek azonban még így is csak törékeny fedezéket biztosítanak. A legendák szerint volt valaha egy olyan időszak, amikor a rovások nemcsak védekezésre, de támadásra is alkalmasak voltak, az emberek harcoltak és egy tehetséges hadvezér, a Szabadító vezetésével végül megfutamították az ellenséget. Háromezer év elteltével, amikor senki sem hitt már a démonok létezésében, ugyanolyan váratlanul, ahogy eltűntek, újra felbukkantak a gonosz lényekés irtózatos pusztításba kezdtek.

A történet háromszáztizennyolc évvel a démonok visszatérését követően kezdődik, amikor is a folyamatos támadások miatt az emberek visszamaradott körülmények között, egymástól távoli településeken élnek, és leginkább csak magukra számíthatnak. Ebben a démonokkal teli világban kimagaslóan fontos szerep jut a Rovásvetőknek, a Fullajtároknak, a Zsonglőröknek és a Gyógyfűvészeknek. Rovást ugyan mindenki tud rajzolni, de erős és tartós jeleket csak igazán tehetséges emberek tudnak létrehozni, belőlük lesznek a Rovásvetők. A Fullajtárok vállalnak minden veszélyt, számos éjszakát töltenek hordozható rováskörük védelmében, hogy különböző termékeket és leveleket vigyenek magukkal – ők jelentik az egyetlen kapcsolatot az egymástól távol fekvő falvak és városok között. A Zsonglőrök célja a szórakoztatás és a történetmesélés, munkájukkal a Fullajtárokat támogatják, míg a Gyógyfűvészek gondoskodnak az emberek egészségéről, és őrzik az ősi tudást, amelyet a hagyomány szerint csak nő birtokolhat.

A kép INNEN.

Három fiatal egymástól eltérő sorsa és életútja bontakozik ki a lapokon, a gyerekek az olvasó szeme előtt nőnek fel, követik a szívüket és választanak maguknak hivatást. Életük alakulását, küzdelmeiket és döntéseiket váltott fejezetekben követhetjük végig, míg végül hosszú idő után sorsfonalaik összeérnek – a regény közel másfél évtizednyi időszak eseményeit meséli el. Arlen kimagasló tehetséggel rajzolja a rovásokat, és különleges érzéke van ahhoz, hogy meggondolatlansága következményeként kétes kimenetelű kalandokba keveredjen. Leesha életét az anyja és az udvarlója keseríti meg, szorult helyzetéből a falu vén banyája mutat neki kiutat, amikor felfogadja tanítványának, és bebizonyosodik, hogy a lány kimagasló tehetséggel rendelkezik a gyógyítás terén. Rojer családjának életében meghatározó szerepet tölt be egy Zsonglőr felbukkanása, aki később a fiú tanítója lesz.

A kép INNEN.

Nem volt nehéz kitalálni, hogy ki az, akiből végül is majd a könyv címét adó rovásember lesz, de megdöbbentett, ahogyan eljutott odáig a szereplő. A logikusan felépített, mozgalmas cselekményű, érdekes karakterfejlődést bemutató regény olvasása közben egyszerűen nincs lehetőség unatkozni, a váltott fejezetek pedig arról is gondoskodnak, hogy a feszültség és az érdeklődés szintje állandó maradjon. Onnantól kezdve azonban, hogy Arlen kiteszi a lábát a tanoncévei során otthonául szolgáló városból, igazán belelendül a szerző a mesélésbe, az események még inkább felgyorsulnak, a koronát pedig a rönkösházi csata teszi fel a történet végére, amely egy mesterien kidolgozott, látványos, meglepetésekben és izgalmakban bővelkedő fejezete a regénynek. A részletekbe menő leírásoknak köszönhetően a helyszínek, a lények és a küzdelmek szinte filmszerűen jelentek meg előttem, elősegítették, hogy tökéletesen beleéljem magam a történetbe, és ennek köszönhetően meglepően gyorsan értem az első pillantásra rémisztően vaskos kötet végére.

A kép INNEN.

A Rovásember a szerző első megjelent regénye, de az általa elkövetett apró botlások nem egyeznek meg az elsőkönyves szerzők általánosságban jellemző melléfogásaival. Az egyébként logikusan felépített történetben csak az erős kritikai érzékkel rendelkező olvasók találnak majd néhány kifogásolható dolgot, de a szerző még időben szépít, helyrehozza mulasztásait, magyarázattal szolgál a felmerült hiányosságokra, megerősíti kitalált világa alapjait, annak működési törvényeit, törekszik arra, hogy a történet logikai buktatóktól mentes legyen– ezzel pedig sikerült kivívnia az elismerésem.

Mindezek ellenére mégis olyannak érzem ezt a regényt, mint egy ínycsiklandóan finom ételt, amelyet bevált recept alapján, ízletes hozzávalók felhasználásával, tökéletesen készítettek el, és amelynek elfogyasztása ellen senkinek sem lehet kifogása, de mégis hiányzik belőle valami egyedi és jellegzetes fűszer, amely kiemeli a többi hasonló fogás közül. Bár tetszett, amit olvastam, de mégsem váltam a regény rabjává, ugyanakkor igazságtalannak sem akarok tűnni, mert ha sorozatindító kötetként nézem, akkor kimondottan jól sikerült a történetet.

A kép INNEN.

A gyengébbik nem olvasójaként nehezményezem, hogy a női karakterek a regényben betöltött fontos szerepük ellenére is kifejezetten sablonosak, és ugyan a herceg is azt énekelte a Rigolettóban, hogy „az asszony ingatag"… Na, de ennyire? A regény legtöbb női szereplője – kortól, társadalmi helyzettől és családi állapottól függetlenül – telhetetlen cédának tűnik, a történetbeli romantikus szál pedig olyan hiteltelen és lapos, amennyire csak elképzelni lehet. Persze értem én, hogy a regény célközönsége nem éppen a gyengébbik nem, de azért…

Úgy döntöttem, hogy elnéző leszek, és félreteszem minden női észrevételemet, hiszen mégis csak egy dark fantasy regényről van szó, amely egyébként kifejezetten jó és élvezetes olvasmány. Nem tagadhatom, hogy jól szórakoztam, és azt is el kell ismernem, hogy bőven van potenciál a történetben, rengeteg lehetőséget rejt még magában a világ és maguk a szereplők is, hiszen három rendkívül érdekes karakterről, illetve sorsfordítónak is tekinthető személyes motivációikról van szó. Az elejtett utalásokból úgy sejtem, hogy a folytatások bőven okozhatnak még meglepetéseket, hiszen az alapok már elhelyezésre kerültek, a további történések csak még mozgalmasabbak és sötétebbek lehetnek, mint az eddigiek. Ezért talán már mondanom sem kell, hogy kíváncsi vagyok a folytatásra!

A véleményem az ekultura.hu oldalon is megjelent.

Köszönöm, hogy elolvastad a regényről bepötyögött gondoltaimat!

Története van annak, hogy miért vettem meg ezt a könyvet és a magyarázat sokkal egyszerűbb, mint bárki is gondolná: abban az időszakomban került elém a kötet, amikor kezdtem bizalmat szavazni a magyar íróknak és mert az addigi pozitív élményeket a Delta Műhely sorozatnév alatt kiadott regények jelentették, ezért ez a kiadvány is a polcomra került. Ez három évvel ezelőtt volt és a nem túl vaskos kötet azóta várja, hogy a megelőlegezett bizalmam megszolgálja, de eddig valahogy mindig elkerülte a figyelmem, hogy ő is ott sorakozik a polcon. Tavaly év végén azonban nagyon figyelmes voltam, észrevettem, hogy ott bujkál a többiek között, bágyadtan lógatja a fejét, amiért eddig elhanyagoltam. Lelkiismeret furdalásomat csillapítandó, felvettem a Csökkentsd a Várólistádat 2014. kihívás listájábaés most végre bizonyíthatott nekem a regény.

Értékelés: 9/10

Kiadó: Delta Vision

Kiadói sorozat: Delta Műhely

Kiadás éve: 2007.

Terjedelem: 246 oldal
Borító ár: 1.990,- Ft

Műfaj: paranormális thriller

Meg is tette. Méghozzá nem is akárhogy. Kaptam egy nem egészen mindennapi és mégis egészen ismerős történetet, amely egyszerre nyers, durva, elkeserítő, reményt keltő, valós és természetfeletti. Hogyan fér mindez bele ebbe az egészen vékonykának tűnő, de tartalmában mégis súlyos, elgondolkoztató és az olvasóból számtalan érzelmet kiváltó kötetbe? Ha tudnék rá válaszolni, akkor megtenném, de még most sem tudok rá egyértelmű magyarázattal szolgálni... csupán az érzéseimet tudom visszaadni. Remélem, hogy az is elég lesz.

„Ha eldobod az életed, ki lesz az, aki felveszi?” Late és Haru régi barátok – amikor megszólítja őket egy túlvilági hatalom, akarva vagy akaratlanul mindketten válaszolnak. Kezdetben nem tudják, mi az, amit elveszítenek – később pedig már nem tudják visszaszerezni. Late, a lassan egyre mélyebben az alvilágba sodródó elvált apa, csapdába esik az alsóbb és felsőbb erők háborújában, ami elvesz tőle mindent, ami emberré tesz egy embert, és végül nem marad más körülötte, mint légüres tér és végtelen ég. Hogy van-e visszaút? A könyvben nincs benne a válasz. Csak a lehetőség.

A történet az elején egészen zavaros és jó pár fejezeten át nem tudtam magamban elrendezni, értelmezni, időrendbe állítani azt, amit olvastam. Legnagyobb döbbenetemre ez most nem zökkentett ki az olvasási ritmusból, mint általában, hanem inkább az ellenkező reakciót váltotta ki belőlem, a két barát nem éppen mindennapi története, kálváriája, illetve egyre változó lelkiállapota magával rántott, nem engedett szabadulnom, és végül azt vettem észre, hogy egy olvasásra lecsúszott a könyv fele. Ez volt az az állapot, ahol még mindig nem tudtam igazán eldönteni, hogy miről is olvasok tulajdonképpen, de nagyon érdekelt a folytatás, az hogy merre fogunk onnan, ahol épp tart a történet, továbbhaladni.

"- De ők csak a vágyat látják. És a maguk módján teljesítik is. Megkaptad, amit akartál, hogy hogyan, nem számít. És adós vagy megint."

A kép: INNEN.

Olyan könyv ez, amelynek már a fülszövege is sejteti, hogy itt bizony felsőbb (és alsóbb) hatalmak lesznek jelen és ezt érezni is a történetben. Boldogan újságoltam a barátnőimnek, hogy angyalos könyvet olvasok, de nem cuki rózsaszínt, hanem bizony sötétet, borzongatósat, olyat amelyben a főhős nem süketül meg a szárnyak suhogásától és a napot sem takarják el az elmaradhatatlan angyali kellékek.

"Maradj... ember! Legalább egy kicsit még!"

Imádtam ezt a regényt azért, mert nyers, mert durva, mert sötét, mert titokzatos, mert más, mint amit eddig olvastam, és mert egyszerűen jó volt olvasni, pont tökéletes pillanatomban talált meg (talán nem hiába várt évekig a sorára) és mert a szerző nem rágott mindent az olvasó szájába. Ez a regény arról szól, hogy az ember nem választhat és arról, hogy mindig van választási lehetőség. Mindenki maga dönti el, hogy jót akar-e cselekedni, de úgy, hogy közben nem tud róla, mert valaki más irányítja... vagy éppen minden pillanatra emlékszik, de egyre durvább dolgokat kell megcselekednie és ami igazán rémisztő, hogy egy idő után ez a számára már nem is rémisztő.

"- Nagyra tartom a választási lehetőséget, Late (...). Mindig hagyom, hogy az emberek maguk döntsenek a dolgaikról. Legfeljebb besegítek egy kicsit, de soha, senkit nem hozok olyan helyzetbe, hogy ne legyen választási lehetősége. Mert mindig van választás, tudod?"

A kép: INNEN

Ez a regény nem ad választ, de rengeteg kérdést felvet és ha az olvasó nyitott, akkor a fülébe suttogja a lehetséges feleletet, felvillantja előtte az esetleges útvonalakat. Tényleg léteznek magasabb hatalmak, akik kezében az ember csak játékszer, egyszerű báb?... Ugyanakkor nélkülözhetetlen szerszám is a cél eléréséhez? Tényleg szabadon dönthetsz a sorsodról, mindig van választás? Vagy az egész csak hallucináció, drogos kábulat, amelyből nem tudsz szabadulni? A döntéseidtől függ a másik élete vagy csak a sors furcsa fintora, hogy az történik vele, ami? Az egész élet egy alku, adok és kapok? Ha többet ígérek, akkor... Tengernyi kérdés... A válaszok? Benned vannak, csakis benned, aki elolvasod, értelmezed és elfogadod ezt a történetet. Megnyitod, kitárod magad a szavai előtt, a főszereplővel együtt megjárod a poklotés aztán elgondolkozol rajta, hogy ha te vagy a helyében, akkor hogyan döntöttél volna?

" Megszokom, hogy erő van mögöttem. Megszokom, hogy dönt a szavam. Olyannyira, hogy néha csaknem elfelejtem, hogy valójában csak engedelmeskedem. Én, aki világéletemben nem éreztem a helyemet, most megtalálni vélem. A mozdulatokban, a gesztusokban, a mások szemében vibráló félelemben. Egyre durvább a meló, mégis egyre könnyebben jövök ki belőle."

Ha az eddigi mondatok nem lettek volna nyilvánvalóak, akkor elmondom, hogy tetszett, amit olvastam. Ezt vártam... vagy valami hasonlót egy másik angyalos könyvtől is, és amit ott nem kaptam meg, azt itt sikerült. A könyv megérintett és az utóbbi idő egyik legelemibb erejű olvasási élményét szolgáltatta a számomra - még úgy is, hogy az írás nem hibátlan, néhány dolgot másként oldottam volna meg. Nagyon köszönöm a szerzőnek és a kiadónak is, hogy megteremtette számomra a történet megismerésének lehetőségét!

"- Én téged már nem ismerlek. Szívességet tettem neked, de csakis a régi barátság emlékére.
- Hülyéskedsz, haver?
- Tartsd ezt észben, égtől-szakadt."

Hogy ajánlom-e mindenkinek? Nem!

Ez a történet nem rózsaszín mese... a hamvas lelkűek messzire kerüljék el. Néhány jelenet elég bicskanyitogató, erőszakos, megbotránkoztató, valamint az sem lányregénybe illő, amit a főhős átél.
Ebben a regényben nem kapsz konkrét válaszokat... akik erre vágynak, messzire kerüljék el.
Nem szereted a trágár beszédet, a káromkodást? Nem neked való a könyv, mert bizony jó párszor elhangzik benne a szaporító ige... és még sok egyéb más is.
Ehhez a könyvhöz kell némi elvontság, adott esetben az abszurdhoz közelítő, a természetellenest elfogadó és toleráló hozzáállás, nyitottság, és helyenként nem árt az erős, sok mindent kibíró gyomor... ha magadra ismertél, akkor olvasd el és garantálom, hogy nem fogod megbánni.

Ha felkeltettem a kíváncsiságod és úgy gondolod, hogy neked való a könyv, akkor vágj bele... aztán ne engem hibáztass, ha benned más érzéseket ébresztett a regény, mint bennem! :)

Könyvfesztivál után és könyvhét előtt, de semmiképpen sem jó könyvek nélkül - erről a kiadók azért gondoskodtak. Ha nincs is akkora választék, mint az előző hónapban és valószínűleg lényegesen kevesebb, mint amire a következő hónapban számíthatunk, de azért most is volt miből választani.

Nézzük, hogy mely könyvek keltették fel ebben a hónapban az érdeklődésem.

Úgy néz ki, hogy a májusi kínálatban a sci-fi műfajába tartozó könyvek vezetik nálam a listát. Nagy örömömre folytatódott John Scalzi Vének háborúja sorozata. A lázadás hangjai ugyanabban a világban játszódik, mint a többi rész, de a főszereplők nem ugyanazok, és maga a könyv is úttörőnek tekinthető bizonyos szempontból. Egyébként pedig már olvastam és nagyon jó! Az Agave Könyvek kiadó még egy sci-fi folytatást megjelentetett a hónapban: ezúttal is a külföldi megjelenéssel azonos napon került ki a nyomdából Jeff VanderMeer Kontroll című regénye, amely a Déli Végek-trilógia második kötete.

A film a mozikban, a könyv a boltokban és az olvasók kezében: a GABO Kiadó májusban elhozta nekünk Szakurazaka Hirosi regényét, A holnap határát. Nagyon kíváncsi vagyok a könyvre.

Orson Scott Card hatalmasat alkotott a Végjáték című regényével és azonnal a szívembe lopta magát, amikor elolvastam - nagy szerencsémre a már új kiadású - regényt. Vártam is a folytatást, de csak nem akart érkezni, aztán a filmmel egyidőben újra megjelent a könyv egy másik kiadónál és most itt a folytatás, A holtak szószólója - ezúttal is átdolgozott szöveggel, új fordítással.

A legkevesebb hírverést Alfred Bester Az arcnélküli ember című regénynek megjelenése körül észleltem, de most hangos szóval hirdetem, hogy a könyv kapható. Az sem mellékes, hogy a kötet egyben a MesterMűvek sorozat egy újabb kiadványát is jelenti. Szerintem már épp ideje volt, hogy halljunk róla.

A krimi és thriller kedvelők is kedvükre csemegézhetnek a május kínálatban. Az én érdeklődésem Gilian Flynnúj regénye, a Sötét helyek keltette fel leginkább. Imádtam a szerző másik könyvét , a Holtodiglant, ezért nem kérdés, hogy erre is nagyon kíváncsi vagyok. Tutira olvasni is fogom.

Harlan Coben nagyon termékeny krimi szerző, az új története is menetrendszerűen érkezett, ezúttal a Nincs több esély című regénye került a boltokba. Az utóbbi években elég sokat olvastam a szerzőtől, ezért lehet, hogy ezzel a kötettel várok egy picit, de mindenképpen jegyzem vele kapcsolatban az érdeklődésem.

Az Athenaeum Kiadó újabban pici, kézreálló formátumban jelenteti meg a krimijeit. A kötetek borítói és a színviláguk mindenképpen egyediek és a történetek is annak tűnnek. Alex Marwood A sátán lányai című regénye nem mindennapi olvasnivalót ígér. Nem mondom, hogy azonnal, de úgy érzem, hogy olvasni fogom majd a regényt.

Az előző hónapi megjelenések közül kimaradt Scott Westerfeld Góliát című könyve, amely egyben a Leviatán-trilógia befejező kötete is. Most pótolom a figyelmetlenségem miatti elmaradásom.

Amanda Stevens Sírkertek királynője sorozatának köteteit eddig is nagyon szívesen olvastam, és most végre itt a harmadik része, A próféta. Már alig várom, hogy a kezembe foghassam és a szellemek világa, illetve az általuk jelentett fenyegetés megborzongasson.

Rachel Vincentírásait nagyon kedvelem és bár a Sikoltók sorozata nem a kedvencem, elég sok logikátlanságot tartalmaznak a kötetek, de attól még olvasom, mert a mitológiája nagyon tetszik. Arról nem is szólva, hogy állítólag ez a rész, a Lélekőrzők nagyon jó. Hmm... majd meglátjuk.

Az Agave Könyvek kiadó a sci-fi mellett egy nagyon különleges, a kiadó megszokott stílusától merőben eltérő könyvvel jelentkezett a hónap utolsó napjaiban: Seth MacFarlane Hogyan rohanj a vesztedbe című regénye egy western történet, amely egyben a humor forrása is. A regényt az a MacFarlane írta, aki az alig egy hét múlva mozikba kerülő film forgatókönyvét is írta, valamint a filmet rendezte és még a főszerepet is magára osztotta. Hogy ismerős a neve? Nem véletlen. Ugye a Ted-ről mindenki hallott? :D

Nos, ennyi a májusi kínálat a részemről. Lehet válogatni. :)

Hamarosan pedig következik majd az a bejegyzés, amelyben bevallom, hogy a felsoroltak közül melyik került a polcomra. :)

Szeretem a MesterMűvek sorozatot, mert a kiadványokkal olyan szerzők művei jutnak el az olvasókhoz, akik kortársaikra, illetve a későbbi írógenerációkra is nagy hatással voltak, műveik mérföldkövet vagy éppen fordulópontot jelentettek a sience fiction és fantasy irodalomban. Ritkán olvasok klasszikusokat és szépirodalmat, de ha mégis erre van igényem, akkor bizony a nevéhez teljes mértékben hű sorozat egyik kötetét szoktam kézbe venni. Nekem ez egyszerre jelenti a megbízható minőséget és a klasszikus élvezetet.

Valószínűleg soha nem ismertem volna meg M. R. Jamesírásait vagy éppen Sir Arthur Connan Doyle rémtörténeteit, ha nincs ez a sorozat. Nem olyan rég pedigClark Asthon Smithis csatlakozott azon szerzők sorához, akinek egyedi, immár klasszikussá vált történetei végre elérhetővé váltak a magyar olvasók számára is.

A MesterMűvek Klasszikus sorozatából csak az említett szerzők műveit olvastam (Howard több kötetet kitöltő írásai eddig kimaradtak) és megérett bennem a gondolat, hogy egy poszt erejéig talán érdemes lenne összehasonlítanom az eltérő kultúrájú és sorsú szerzőket, illetve hasonlóan kimagasló színvonalú írásaikat, az általuk keltett érzéseket.

A bejegyzés azok számára, akik olvasták a sorozat köteteit, nem igazán fog meglepetést jelenteni, de ha valaki eddig még csak érdeklődött a kiadványok iránt, akkor remélem, hogy sikerül kedvet csinálnom ahhoz, hogy a kezébe vegye a köteteket és a benne szereplő történetekkel közelebbről is megismerkedjen.

Az elemzés eléggé terjedelmes lett, de remélhetőleg minden lényeges szempontot sikerült figyelembe vennem az összeállításnál és persze az sem elhanyagolható, hogy három nagy hírű íróról van szó, akik munkásságáról egyenként is lényegesen többet lehetne írni. A terjedelemre való tekintettel két bejegyzésre osztottam a kész szöveget.

Ennyi felvezetés után következzen a "lényeg":

Azt már az első alkalommal is megállapítottam, hogy ezek a válogatások nem olyanok, amelyeket csak úgy, egy olvasásra le lehet tudni, ízlelgetni kell a novellákat, és a nagyobb hatás érdekében beosztással olvasgatni az írásokat. Továbbra is csak tisztelettel és elismeréssel tudok adózni a kiadványokat összeállító műhelynek és a kiadónak azért a minőségért és igényességért, amely minden kötetre olyan nagy mértékben jellemző.

M. R. James 1900-ban

Nagyon kedvelem, hogy az előszóban minden egyes alkalommal részletesen bemutatásra kerül az író életútja, írásainak keletkezési körülményei, valamint a korszakra és a művekre jellemző hangulat, illetve egyéb fontos részletek. Ahogyan az is emeli a kiadvány fényét, hogy minden egyes novella előtt szerepel egy felvezetés, amely konkrétan az adott művel kapcsolatban tartalmaz lényeges információkat.

Az írói életpálya minden részlete fontos, így az is, ha egy történetnek nem egy, hanem mindjárt két verziója, esetleg befejezése van. Hatalmas plusz pontot érdemel, hogy a szerkesztők nem fukarkodnak az energiával, hanem mindent az olvasóért alapon, teljes és átfogó képet nyújtanak a szerző műveiről, akár több szövegverziót is felkutatnak és lefordítanak, leginkább abból az indíttatásból, hogy döntse el az olvasó maga, melyik is tetszik neki. Ez a hozzáállás minden egyes alkalommal a legmélyebb tisztelettel végrehajtott kalapemelés reakcióját váltja ki belőlem.

A MesterMűvek sorozatot összeállító műhely vezetője és a kötetek szerkesztője Kornya Zsolt, akinek szerteágazó és alapos tudása nagyban hozzájárult az írások megfelelő értelmezéséhez. Teljes meggyőződéssel állítom, hogy senki nem tudná úgy visszaadni a szerzők élete és alkotásaik közötti különbséget, mint az ő szavai, ahol pedig hiányoznak az általam választott szempontok szerinti mondatok, ott más forrásból merítettem kiegészítésként, illetve a saját véleményemmel tömtem be az esetleges lyukakat.
A szerzők megismerésének legjobb módszere, ha azonos szempontok alapján elemezzük végig az életüket, az alkotásaikat; meghatározóak az életkörülményeik, illetve az egyéb befolyásoló tényezők, az iskolázottságuk, műveltségi szintjük és persze a feldolgozott témák is. A részletes kifejtés helyett inkább mutatom, hogy mire gondoltam.

M. R. James (1862-1936)

Kornya Zsolt így vélekedik M. R. Jamesről: "Irodalmi közhely, hogy a rémtörténetírók mind neurotikusak. (...) Montague Rhodes James egész pályafutása cáfolatul szolgál erre az előítéletre. Hiába állítják csatasorba a pszichoanalízis teljes arzenálját, műveiből a leggondosabb aprómunkával sem lehet kielemezni semmiféle depressziót, frusztrációt vagy lelki meghasonlást, a pókok iránti ártalmatlan ellenszenvétől eltekintve (...)."

Clark Aston Smith, aki viszont a kedvenc fantasy szerzője, sokkal mélyebb húrokat penget meg benne: "(...) a legjobb költő. Ismételten hangsúlyoznám: költő. Nem dalszerző, versfaragó, fűzfarímelő vagy hobbipoéta. Prózát csak mintegy mellékesen írt, pályafutásának néhány intenzív, ám jól behatárolható és viszonylag rövid szakaszában. Egyéb periódusaiban ugyanilyen rapszodikus lobogással feledkezett bele a rajzolásba, a festészetbe és a szobrászatba. Sokoldalú kreativitása gyakran váltott búvópatak módjára medret a felszín alatt, hogy hirtelen elapadjon és teljesen más területen törjön fel újra. Az egyetlen alkotó szenvedély, mely egész életében elkísérte, a költészet volt."

Sir Arthur Conan Doyle munkásságáról is elismerően nyilatkozik, de a kötet előszavában az író életművének arra a területére helyezi a hangsúlyt, amely lényegében ismeretlen a magyar olvasók előtt: "(...) a tudományos haladás és az aprólékos forrásfeltáró módszer iránti elkötelezettsége mellett lelkes híve volt a spiritualizmusnak, a túlvilági kapcsolatok tanának. (...) Az okkultizmus iránti érdeklődése az egész pályafutását végigkíséri (...).

Az, hogy ki és milyen körülmények között él és alkot, erősen rányomja a bélyegét a keletkező művekre, befolyásolja az írói stílust, illetve műveinek fogadtatását is. A posztban elemzés alá vett írók életkörülményei nem is különbözhetnének egymástól annál jobban, mint ahogy az a való életben alakult és ebben az esetben még véletlenül sem a földrajzi távolságokra, vagyis arra gondolok, hogy egy angol, egy skót és egy amerikai szerzőről van szó... Minden köztük lévő különbség ellenére is tény, hogy mindegyikük meghatározó személyiség volt és ez nagyon jó példa arra, hogy ha a tehetség valahol ki akar bontakozni, akkor azt nem gátolhatja meg az, ha az adott körülmények nem tekinthetők éppen optimálisnak.

M. R. James személyesíti meg számomra a szerzők azon típusát, akik számára az írás nem az életben maradás, a napi betevő megszerzésének egyik elengedhetetlen feltétele, hanem tényleg hobbi és szórakozás.
"(...) ez a derűs kedélyű angol tudósember teljesen boldog és kiegyensúlyozott életet élt; barátainak visszaemlékezései szerint a legkomolyabb lelkiismereti kérdést az jelentette a számára, hogy fölvegye-e az egyházi rendet. (...) az egyetem alkancellárjaként, az etoni alma mater igazgatójaként, és a British Museum kurátoraként hunyta le a szemét 1936-ban, hetvennégy évesen."

Clark Ashton Smith 1912-ben
Clark Asthon Smithéletkörülményei tökéletes ellentétben állnak James nyugodt életvitelével,ő inkább a hányattatott sorsú szerzők közé tartozik.
"Tömegiszonya gyötrő pánikbetegséggel párosul, ráadásul fiatalon kitör rajta a tüdőbaj, lázas rohamai kihűléses időszakokkal váltakoznak. Testi-lelki kínjait a poéták ősi módszerével gyűri le: versbe szedi és kiírja magából őket. Egészségének megrendülése így nem roppantja össze, költészete pedig szárnyakat kap a sötét ihletéstől."
"(...) alkalmi munkákat vállal rakodóként, favágóként, gyümölcsszedőként; kutat ás és maltert kever."

Mindhárom szerző műveit a klasszikusok közé soroljuk, meghatározó stílusuk, illetve az általuk keltett hatások, az irodalom befolyásolásána ténye vitathatatlan. Írásaikat olvasva nem tűnik ki, hogy mennyire eltérő körülmények között alkottak és az sem, hogy nem mindegyiküknek volt lehetősége arra, hogy tudását pallérozott elmék csiszolják fényesre. M. R. James "(...) vidéki lelkészcsaládba született, (...) iskoláit kitüntetéssel végezte Etonben, aztán ösztöndíjjal a cambridge-i egyetemre került, ahol bölcsészeti doktorátust szerzett, majd kutatóként és előadóként dolgozott."
Ehhez képest "Smith autodidakta volt: rendkívül kitartóan és következetesen képezte magát, de formális iskolázottsága kimerült a nyolc elemiben."

Clark Ashton Smith (1893 - 1961)

Sir Arthur Conan Doyle is a művelt és képzett írók közé tartozott, alapképzettségét egy jezsuita előkészítő iskolában szerezte meg, majd orvostant tanult az Edinburgh-i Egyetemen. Hajóorvosként dolgozott, majd 1885-ben le is doktorált. Nem túl sikeres orvosi praxisa mellett bőven jutott ideje történetek kitalálására és azok kidolgozására.

Még éppen csak belelendültem volna, de máris megszakítom az összehasonlítást. Hamarosan érkezik a folytatás.

Megjegyzés: A MesterMűvek sorozat minden egyes kötete egy előszóval kezdődik. A bejegyzés idézetei M. R. James Szellemjárás Angliában, Sir Arthur Conan Doyle Jobb nem firtatniés Clark Asthon Smith Gonosz mesék című köteteinek előszavaiból valók, amelyeket minden esetben Kornya Zsolt írt, az alapos és nagyon helytálló észrevételeket minden esetben neki köszönhetjük, én csak csemegéztem belőlük.

Ígéretemhez híven folytatom tehát a MesterMűvek sorozat szerzőinek összehasonlító bejegyzését. Az elemzés első részét pár nappal ezelőtt tettem közzé.

Mindhárom szerző novellái nagy hatással voltak rám, bár az összehasonlításuk igencsak nehéz, mert szinte semmi közös nincs bennük: teljesen eltérő témákat dolgoztak fel és eltérő stílusban, formában tálalták azokat.

M. R. Jamesúj irányzatot teremtett: "A régiségbúvár rémtörténet mindazonáltal jellegzetes jamesi találmány. Gazdag kultúrtörténeti közegbe ágyazott cselekmény által egy titokzatos régi relikvia - könyv, műtárgy vagy régészeti lelet - körül bonyolódik; a hősök nem rettenthetetlen kalandorok, hanem tudósok és talányok megfejtői. Statisztikailag ezeket a műveket könnyed derű jellemzi, olykor szatírába hajlóan, amit a szerző remek érzékkel tud ötvözni a torokszorító borzadállyal; a feszültség lassan, fokról fokra növekszik, az egymást követő baljós epizódokból táplálkozva. A tetőpont óhatatlanul megrázó erejű: James démonai és szellemei felfoghatatlanul gonoszak és idegenek, a velük való szembesülés kitörölhetetlen nyomot hagy a hősökben."

Clark Asthon Smith misztikummal átszőtt történeteiben jól felismerhető a legendák lenyomata: "Smith szivárványos stílusa hajlamos elfedni, hogy az ő eredetisége inkább a régi jól bevált koncepciók újraértelmezésében nyilvánul meg, semmint az újak megfogalmazásában."

"(...) novellái, a pulp-szerzők gyakorlatát követve, lazán összefüggő ciklusokat alkotnak, amelyeket nála (...) nem a központi szereplők, hanem a helyszín azonossága köt egybe."

Sir Arthur Conan Doyle rövidebb történeteire jelentős hatással volt az életszemléletét meghatározó spiritualizmus, általánosan megállapítható, hogy az ilyen témájú írásai "nélkülözik a központi vezérfonalat, nincs bennük sem közös főhős, sem közös helyszín, s a tematikájuk is meglehetősen szerteágazó: a régiségbúvár rémtörténetektől a kísérteties tengerészkalandokon át (...) a kegyetlen mesékig terjed. (...) Műfajukat tekintve többségükben novellák, egy-két kisregénnyel megtűzdelve (...)."

Miként is kerültek az ilyen eltérő körülmények között keletkezett írások az olvasók kezébe? Milyen mennyiségben alkottak ezek a szerzők? A különbségek ebben az esetben is nyilvánvalóak.

"Smith irodalmi folyóiratokban és antológiákban publikál, önálló verseskötetei jelennek meg, négy egymás után. A kritikusok elismerően nyilatkoznak róla, Keatshez és De Quinceyhez hasonlítják, az új amerikai líra nagy ígéreteként emlegetik."

A "Lenyűgöző gazdagságú pulp-szerzői karrier (...) alig egy évtizedig, a húszas évek végétől a harmincas évekéig (tart); ám e rövid időszakban Smith csaknem másfél száz fantasztikus novellát publikál, melyek összegyűjtve öt vaskos kötetet töltenek meg."

Sir Arthur Conan Doyle

Amíg Smithnek a megélhetése múlt rajta, addig "(...) James merő szórakozásból írt, meglehetősen sajátos apropóból. Agglegény révén, életében igen fontos szerepet játszottak a barátok, akik ugyanabból az akadémikus körökből kerültek ki, mint ő (...). 1893-tól James minden évben írt egy - és csakis egy - közepes terjedelmű horrornovellát, amit aztán karácsony estéjén színpadias külsőségek mellett, gyertyafénynél felolvasott a barátainak."

"James sokáig nem is gondolt rá, hogy ezeket az írásokat ki is lehetne adni, az ötlet egyik barátjától, James McBryde-tól származott (...).

"Ha a halála után publikált töredékeket és piszkozatokat is beleszámoljuk, James tolla alól összesen mintegy negyven rémtörténet került ki. Nem túl bőséges termés, az egész elfér egy vaskosabb kötetben; mégis sikerült vele hagyományt teremtenie."

Sir Arthur Conan Doyle nevét meghallva rögtön a Sherlock Holmes történetek jutnak az eszünkbe, valamivel később esetleg beugrik még esetleg Challenger professzor és elveszett világbeli kalandjainak leírása. Számtalan kötet és esemény, amelyet mind ismerünk. A magyar olvasóknak a MesterMűvek sorozat részeként megjelent kötetben volt először lehetőségük elmélyedni a szerző "érzékfölötti tapasztalatait" leíró történetekkel. A furcsaság az egészben az, hogy bár a művei között kevesebb az ilyen témájú írás, a mindennapjainak mégis meghatározó részét tette ki a természetfölötti iránti rajongás. Összességében elmondható, hogy Doyle termékeny és kitűnő író, mindegy, hogy milyen területen mutatja meg a fantáziáját.

Ki lenne a kedvencem, ha választanom kellene? Nem tudnék dönteni, mert nekem mindhárom szerző novellái különlegesek és meghatározóak voltak. Talán inkább a hangulat fogja meghatározni azt, hogy melyik kötetek veszem majd legközelebb a kezembe.

Az biztos, hogy M. R. James régiségtörténetei mindig szolgálnak valami információval, bővítik az olvasó tudását, ugyanakkor a novelláiban szereplő utalások miatt - amelyek értelmezése abban a korban és körben, amikor, illetve akiknek James alkotott nem jelentett nehézséget - valamivel nehezebb olvasni és feldolgozni, szükséges a lábjegyzetek hosszú sora ahhoz, hogy minden érthető és értelmezhető legyen.

Sir Arthur Conan Doyle

Sir Arthur Conan Doyle részben James nyomdokain halad, de az ő novellái mégis érthetőbbek és könnyebben befogadhatóak, ugyanakkor változatosabbak is, hiszen nem csak régiségbúvár rémtörténetei léteznek hanem más témákat is szívesen felhasznált az olvasók szórakoztatására, adott esetben ijesztgetésére.

Ezzel szemben Clark Asthon Smith gyönyörűen megfogalmazott, pazar szókincsű, ismerős alakokkal, utalásokkal és következtetésekkel teli, ugyanakkor mégis egyedi hangvitelű írásai bárki számára könnyen értelmezhetőek.

Ha meg kellene fogalmaznom még egy lényeges különbséget, akkor az mindenképpen a gonosz, a szörny, a természetfeletti megjelenítése, illetve olvasóra gyakorolt hatása lenne. Miért is? M. R. James és Sir Arthur Conan Doyle alapelve az, hogy az olvasó fantáziája mindig sokkal sötétebb és ijesztőbb képet képes generálni, mint amit egy szerző valaha is papírra tud vetni, ennek megfelelően ők csak homályosan utalnak írásaikban a rémre, de nem festik le azt részletesen, az olvasót mégis kirázza a hideg és az éjszakái nyugtalanok lesznek. Clark Asthon Smith ezzel szemben bemutatja történetei negatív szereplőinek kinézetét, mégsem lesz nevetség tárgya emiatt, nincs is vesztenivalója, hiszen ezeket a lényeket, a mitológiákban és legendákban oly gyakran felbukkanó szörnyetegeket mindenki ismeri, nincs szükség a titokzatoskodásra.

Mindezek után mindenki döntse el maga, hogy érez-e kedvet az említett szerzők írásainak megismeréséhez és élvezetéhez. A novelláskötetekről korábban már írtam itt a blogon, ha valakit részletesebben érdekel akkor a bővebben is olvashat arról, hogy M. R. James (Szellemjárás Angliában, Sötét örökség), Sir Arthur Conan Doyle, valamint Clark Asthon Smith magyarul megjelent novellái milyen hatással voltak rám.

Megjegyzés: A MesterMűvek sorozat minden egyes kötete egy előszóval kezdődik. A bejegyzés idézetei M. R. James Szellemjárás Angliában, Sir Arthur Conan Doyle Jobb nem firtatni és Clark Asthon Smith Gonosz mesék című köteteinek előszavaiból valók, amelyeket minden esetben Kornya Zsolt írt, ezért ezeket az alapos és nagyon helytálló észrevételeket minden esetben neki köszönhetjük, én csak csemegéztem belőlük. A könyvcímekre kattintva pedig kedvezményes áron rendelhetők meg a kötetek.

Két, beszerzés szempontjából nagyon durva hónap között, sikerült produkálnom egy kis visszafogottságot. Na, persze ezt is csak mértékkel. Mármint a visszafogottságot, és csak az előzményekhez képest, mert azért el kell ismernem, hogy voltak évek, amikor három hónap alatt sem vettem ennyi könyvet, most pedig ez a mennyiség jelenti az alsó határt. Hiába no, csak a változás örök. :)

A beszerzéseimet elnézve ebben a hónapban számomra az Agave Könyvek által megjelentetett kiadványok léteztek... és még néhány más.

Nézzük akkor először az Agave Könyvek kiadványait, amelynek jelentős része sci-fi és van egy kakukktojásnak tekinthető western stílusú mű.

Folytatódott John Scalzi sorozata, a Vének háborúja az 5. résszel, A lázadás hangjaival, amelyet a megjelenést követő napon már kézbe is vehettem és mivel már olvastam a könyvet, így nyugodt szívvel kijelentem, hogy nagyon jó. Értékelés is lesz hamarosan.

Jeff VanderMeer Déli Végek-trilógiájának második része, a Kontroll is felkerült a polcomra a hónapban, de az olvasásig még nem jutottam el. Hamarosan azonban arra is lehet számítani, hogy megtudom, milyen történet van a nyúl mögött.... ööööö.... esetleg a nyúlon túl?

Régóta nézegettem már, de most a vásárlásra is rászántam magam, így került hozzám Brandon Hackett legújabb regénye, Az időutazás napja. A szerző dedikál az idei könyvhéten, még az is lehet, hogy némi autogramm megszerzése érdekében megutaztatom a könyvet.

Végezetül pedig következzen a kakukktojás, amely nem csak műfajában, hanem méretében sem igazán a kiadóra jellemző, a megszokott, de attól még lehet jó. Seth MacFarlane Hogyan rohanj a vesztedbe című, az azonos megnevezéssel hamarosan moziba kerülő film forgatókönyve alapján készült regényéről van szó. Éppen csak a beleolvasáson vagyok túl, de eddig egészen szórakoztatónak tűnik a történet.

Kleinheicz Csilla Ólomerdő című regénye részemről már többször olvasott műnek számít és minden egyes alkalommal elvarázsol. A korábbi kiadás mellé, most az új, átdolgozott történet is a polcomra került. Külön megtiszteltetés, hogy a szerzői tiszteletpéldányok egyikét tudhatom magamnak, amelyben egy csodálatos, személyre szóló dedikálás szerepel. Nagyon köszönöm, Csilla!

Buglyó Gergely Oni: A néma város című regénye szintén egy trilógia második kötete, amelyek első része a tavalyi évben nagy meglepetés volt a számomra. Hamarosan szintén sorra fog kerülni az olvasásban.

Wendy Higgins Angyali szövetség című regénye is egy sorozat második kötete és bevallom, hogy azért valamivel többet vártam volna tőle, mint amit végül is kaptam. Nagyon remélem, hogy a harmadik kötetben valami fergetegeset alkot a szerző, mert bőven van lehetőség a történetben. Az értékelésem elkészült és hamarosan olvasható lesz az ekultura.hu oldalán, majd pedig itt a blogon is.

Mindössze hét könyv! Ugye, hogy visszafogtam magam? Na, de már június van és már látom, hogy a jövő hónapban hosszabb bejegyzést olvashattok majd. És ez nem fenyegetés, csak tényközlés. :)

Búcsúzik egy megrögzött könyvvásárló és olvasó:

2013-ban könyvheti zsákmányként cipeltem magammal haza - többek között - ezt, a két kötetben megjelent regényt, majd az otthon biztonságos közegébe érkezve simogattam, szeretgettem, megcsodáltam a kiadványokat, ezt követően polcra kerültek, ahol szép csendben vártak a sorukra, illetve arra, hogy a trilógia befejező része is megjelenjen. Legnagyobb örömömre ez meg is történt idén év elején, majd jött a beszerzés a Delta Vision Könyvroham keretén belül és innentől már semmi sem tarthatott vissza attól, hogy nekivessem magam a teljes történet megismerésének. Elsőként a bevezető rész, a Bűvös hajó újraolvasásával kezdtem, mert bizony az összetett és szereplőkkel teli események miatt ennek szükségét éreztem. Nem bántam meg, jó volt feleleveníteni a kezdeteket, felidézni a részleteket, teljes egészében látni az egész történetfolyamot az elejétől, a végéig. De ne szaladjunk ilyen messzire, hiszen most a második rész, azaz a III. és a IV. kötet képezi a bejegyzés tárgyát.

Értékelés: 10/10
(a két kötet által kapott élmény alapján)

Kiadó: Delta Vision

Kiadás éve: 2013.

Terjedelem: 766 oldal
Borító ár (kötetenként): 3.490,- Ft

A mű eredeti címe: Mad Ship

Sorozat: Élőhajók-ciklus
Előzmény: Bűvös hajó
Folytatás: A végzet hajója
Műfaj: fantasy

Az előző rész végén hatalmas számos kétségbeesett helyzetben hagytuk magára szereplőinket, akik a könyvbeli világ teljes területén szétszóródva végezték a mindennapi tevékenységeiket vagy éppen teljesen kiszakadva megszokott környezetükből, próbáltak életben maradni.
Robin Hobb nem mindennapi író és vele kapcsolatban legalább abban biztosak lehetünk, hogy a részletesen kidolgozott világkép mellett kedvelhető szereplőket és összetett eseményeket, előre nem kiszámítható történéseket kapunk. Ez a könyv pedig pont az a fajta, amellyel kapcsolatban nem lehet a cselekményről beszélni, mert annyira összetett, hogy nincs értelme belemélyedni és mert elkerülhetetlen, hogy lényeges információk kerüljenek említésre. Véleményem szerint ebben a történetben inkább a szereplők a lényeg, az ő tetteik, gondolataik, reakcióik, ezért ahogy a szerző, úgy én is rajtuk keresztül ragadom meg a lényeget.

"- Veletek kapcsolatban, kedvesem, az a legkülönösebb dolog, hogy igazából halvány fogalmatok sincsen arról, milyen csodálatosak vagytok."

Nem volt minden alap nélküli a korábbi - az előző rész olvasása közben felmerült - sejtésem, miszerint Paragon a későbbiekben jelentős szerepet kap majd a történetben és íme... Bár mondjuk nem kell Sherlock-i logika ahhoz, hogy erre akár a kötet címéből is következtetni lehessen, de akkor is. Egyébként is vonzott Paragon őrülete és mindazok a titkok, múltbeli események, amelyeknek ez lett a következménye és bevallom, hogy sokkal jobban le is kötött az olvasás során, mint a másik élőhajó, Viviána érzelmei és kalandjai.

Értékelés: 10/10
(a két kötet által kapott élmény alapján)

Kiadó: Delta Vision

Kiadás éve: 2013.

Terjedelem: 496 oldal
Borító ár (kötetenként): 3.490,- Ft

A mű eredeti címe: Mad Ship

Sorozat: Élőhajók-ciklus
Előzmény: Bűvös hajó
Folytatás: A végzet hajója
Műfaj: fantasy

Mindenkinek vannak kedvenc szereplői, ebben a történetben Althea, Brashen és Borostyán került igazán közel a szívemhezés az, hogy az ő karaktereik szoros kapcsolatban vannak az őrület és a józan gondolkodás határán egyensúlyozó élőhajóval, csak még inkább élvezhetővé, érdekessé és feszültséggel telivé tette számomra a regény ezen részeit. Borostyánt a bölcsességei és éleslátása miatt kedveltemés kifejezetten örültem annak, hogy ebben a kötetben még több Althea és Brashen jelenettel akadtam össze - mert azért valljuk be, hogy az ő párbeszédeik mindig különleges adalékot jelentenek az események leírásában.

"A dolgok soha nem tűnnek olyan hosszúnak vagy annyira nehéznek, amíg másra hárul a feladat legnehezebb része."

Annyi szereplő és különböző szálakon futó cselekmény van a történetben, hogy biztosan mindenki megtalálja a regényben azt, akit vagy amit igazán kedvelni tud. Bár élvezettel olvastam Wintrow, Kennit kapitány és Viviána kalandjait, életük alakulását, de ezek a fejezetek mégsem érintettek meg annyira, mint a korábban említett történetrészek - pedig azért ez a vonal is egészen különleges és összefüggésekben sem mellékes. Igazán csodálatos Wintrow személyiségének fokozatos fejlődése, jellemének alakulása, még akkor is, ha a fiú filozofikus elmélkedései, világtól elrugaszkodott gondolatai néha az agyamra mentek.Kennit kapitányt nagyon sokáig nem tudtam hová elhelyezni magamban a kedvelem-nem kedvelem skálán, végül inkább semleges figuraként gondoltam rá, akinek tetteire oda kell figyelni, akinek titkain, a kiszivárgó apró információkon sokat gondolkoztam és akinek mágusfa talizmánjának minden egyes beszólása képes volt megnevettetni.

A kép INNEN.

Továbbra is lenyűgözött Ronika helytállása és erős tartása, mellette a lánya csak halovány árnyék, ellenben az unokája, Málta és a cselekedetei, egy fiatal lány önző tettei olyan mély ellenérzést váltottak ki belőlem, hogy bizony jó párszor ökölbe szorult a kezemés nagyon szívesen behúztam volna neki párat, hátha akkor észhez tér, no és persze bennem is oldódik a feszültség. Ugyanakkor az ő mesterkedéseinek köszönhetően jobban megnyílik előttünk a Trell család élete és az Esővadon titkai is közelebb kerülnek, hiszen általa kap Reyn fontosabb szerepet a történetben, miatta fonódik még jobban össze a Khuprus és a Vestrit család sorsa.

"- Miért hiszi azt mindenki, hogy az a bátor, aki farkasszemet néz a halállal? Erre szinte bárki képes. Alig akad ember, aki ne tudná összeszorítani a fogát és legyűrni a kiáltást, amíg meg nem hal. Szerintem éppen az az igazán bátor, aki képes az élettel farkasszemet nézni."

Ha valaki úgy gondolta, hogy már így is elég személy és eseményszál van a történetben, akkor megnyugtatom, hogy ebben a részben még újabbakkal örvendezteti meg az olvasóit a szerző és ezzel még összetettebbé, bonyolultabbá teszi az egyébként sem egyszerűen követhető történetet.

Ha már korábban szóba került Reyn, akkor meg kell említenem, hogy ő is egy igazán érdekes karakter, akinek a viselkedése még az esővadoni kalmárok között is különlegesnek számítés akinek nem sok jót ígér a jövője - mégis ő az, aki képes bizakodva nézni a jövőbe és minden nehézséget leküzdeni azért, hogy elérje azt, amit eltervezett. Általa jobban betekinthetünk Esővadon mindennapjaiba: az életükbe, a mindennapjaikba és jobban megismerjük a gondolkodásukat is, a tetteik motivációját, a gazdagságuk eredetét, a küzdelmeiket.

A kép INNEN.

Jamaillia uralkodója eddig csak említés szintjén bukkant fel, távolról figyeltük a ténykedéseit, de most közelebb kerül ő is és az a rendszer, ami az egész birodalmat mozgatja: Magnadon szatrapa és Serilla szívbéli társ nem mindennapi kalandba kezd bele és amelynek következményei sokak életét befolyásolni fogják.

Az emberi szereplők mellett egyre nagyobb jelentőséget kapnak a kígyók is, és hol csodálkozva, hol pedig erősen gondolkozva, összefüggéseket keresve olvastam a róluk szóló fejezeteket, mazsoláztam össze a szövegben fellehető minden apró információt, amely rájuk, a sárkányokra vagy éppen az élőhajókra vonatkozottés próbáltam felállítani egy elméletet, amely természetesen csak vázlatosan hasonlított ahhoz, amelyről a későbbiekben olvastam, de még így is büszke voltam magamra, hogy legalább a kapcsolódási pontok egy részét sikerült felderítenem és megfelelő következtetéseket levonnom.

"Olyan pár kell neked, aki segít megvalósítani az álmaidat. Eszed ágában sincsen lemondani a célkitűzéseidről csak azért, hogy boldoggá tegyél valaki mást."

A kép INNEN.

Amit nagyon szeretek ebben a könyvben, hogy a rengeteg cselekményszál közük mindenki kiválaszthatja a neki tetszőt, mert van ebben a történetben az ármánytól, összeesküvéstől, politikától, stratégiától kezdve, a tengeri csatákon, kalandokon keresztül, a misztikummal, titkokkal és érzelmekkel bezárólag minden. Hiába kötöttek le az intrikákkal, rejtélyekkel és a napi gondokkal teli fejezetek, a legjobban mégis az Althea és a Brashen közötti kapcsolat alakulásának fejezeteinek olvasását vártam - és a frászt kaptam attól, amikor még egy szereplő, Grag Tenira is belépett a képbe. Igen, Hobb képes arra, hogy egyszerre adja meg a férfi és a női olvasóinak is azt, amire szüksége van és képes olyan történetet letenni az asztalra, amelyre mindkét nem csak azt tudja mondani, hogy zseniális.

"Unalmas hétköznapjaink során látva az idő lassulását abba a tévképzetbe ringathatjuk magunkat, hogy sosem következik be az a rettenetes sorscsapás, amitől annyira félünk. Aztán váratlanul már ránk is virrad a legelső megjósolt, sötét nap hajnala."

Az előző kötetben azt éreztem, hogy a szereplők békés, nyugodt élete darabjaira hullik és minden amit eddig biztosnak gondoltak eltűnt, teljes a káosz és egyre több a megoldásra váró probléma. Gondból és bajból ebben a kötetben is rengeteg és még annál is több van, itt éljük csak igazán meg a történet mélypontját, a nyomor és a kétségbeesés minden elképzelhető mélységét, de mégis vannak fejezetek, amelyek már magukban hordozzák a jövő ígéretét.

A sorozat első látásra ijesztő méretű terjedelme és a helyenként idegesítő szóbősége ellenére is nagyon ajánlom minden fantasy-t kedvelő olvasónak, mert egyszerűen zseniális!

Olyan egy-másfél évtizeddel ezelőtt kifejezetten sokat néztem western filmeket, ha a tévében ismét feltűnik egy-egy régi klasszikus, akkor mai napig is a készülék előtt ragadok és ritkán egy-egy ebbe a műfajba tartozó könyvet is elolvasok. Bár a rajongásom megkopott már, de arra még emlékszem, hogy az ilyen típusú történetek főhőse az esetek nagyon-nagy százalékában egy olyan férfi, aki fantasztikus mesterlövész és persze végül ő lesz az a hős, aki elnyeri a poros vadnyugati város legszebb lányának kezét vagy éppen új kalandokat keresve ellovagol a naplementében.

Kiadó: Agave Könyvek

Kiadás éve: 2014.

Terjedelem: 179 oldal
Borító ár: 2.480,- Ft

A mű eredeti címe:
One Million Ways to Die in the West

Műfaj: western komédia
Kedvezményes vásárlás:
www.agavekonyvek.hu

Szóval bennem ilyen képek maradtak meg a westernről, mint műfajról, majd megláttam a regénnyel azonos címet viselő film bemutatóját, amely felülírta minden eddigi berögződött elvárásomat és amelynek láttán potyogtak a könnyeim a röhögéstől. Ez az a történet, amelyben a főhős nem bátor, nem mesterlövész, hanem ő gyáva, aki meghúzza magát, igyekszik elkerülni minden olyan kalandot és szituációt, amelyet a többi főszereplő keres és még véletlenül sem hagyna ki soha.

Albert Stark juhtenyésztő, ő az, aki torkig van a vadnyugati élettel és az erőszakkal. Miután az egyik bátorsági próba - azaz párbaj - alól kibújik, a barátnője elhagyja, hősünk pedig teljesen magába roskad. Amikor azonban meglátja, hogy volt kedvese összeállt a város legkiállhatatlanabb férfijával, megmutatja, hogy igenis ő is képes a kezébe venni a fegyvert és párbajozni hívja a nála sokkal gazdagabb és fegyverhasználatban is ügyesebb utódját, még úgy is, hogy ő maga sem lőni, sem lovagolni nem tud. Őrült vállalkozásához a városba újonnan érkezett fiatal nő személyében társat is talál, aki segít neki felkészülni, de akinek köszönhetően még nagyobb kalamajkába kerül a "juhászbojtár".

"Albert Stark gyáva volt. Nem az a rángatózó, ideges, reszkető térdű gyáva, hanem az a fajta, aki önnön gyávaságát az érzékenység megnyilvánulásának tekinti, azaz a pragmatikus gyáva."

A regény az azonos címmel mozikba kerülő film forgatókönyve alapján készült, az írója pedig nem más, mint a film forgatókönyvét is készítő, a főszerepet és a rendezést is magára vállaló Seth MacFarlane. Ismerősen cseng ez a név? Mi sem természetesebb, hiszen ő két világhírű alkotás, a Ted és a Family Guy készítője is. Mindezek után azt hiszem nem okoz nagy meglepetést, ha azt mondom, hogy a regény bizony majd szétcsattan humortól, amely helyenként kicsit erőltetettnek tűnik, de ettől eltekintve hol szarkasztikus, hol morbid, hol teljesen szabad szájú, az utalások az altesti tájékokra specializálódnak, de azért képes nagyot ütni vagy éppen kellemesen lefárasztani, esetleg elzsibbasztani - kinek-kinek ízlése és hangulata szerint.

"A vadnyugaton a bátrakat megölték. A gyávák maradtak életben."

A történet nem több, de nem is kevesebb, mint amit a mozibemutatóból megismertem és így utólag sajnálom, hogy azt megnéztem - bár vitathatatlan, hogy jól szórakoztam rajta -, mert ezzel a húzásommal jó pár ízes poént sikerült előzetesen lelőnöm - persze a regény így is élvezhető, kellően szórakoztató és kikapcsolódásra, hangulatjavításra tökéletes. Nekem pedig most pont erre volt szükségem.

"Az amerikai vadnyugat egy mocskos, nyomasztó, borzasztó, szaros hely. Itt minden, ami nem te vagy, az meg akar ölni. Banditák, Bepipult piások. Kigúnyolt kurvák. Éhes állatok. Kórság. Súlyos sérülések. Enyhe sérülések. Indiánok. Az időjárás."

Hatalmasakat kuncogtam Albert világnézetén, a vadnyugati mindennapokhoz való hozzáállásán és persze az összes csetlésén-botlásán, kétségbeesett kísérletein, igyekezetén, hogy felkeltse annak a nőnek az ismételt figyelmét, akit egyszer már elvesztett. Viszont el kell ismernem, hogy fejlődőképes a fiú és ha mesterlövész soha nem is lesz belőle, ha bizonyos helyzetekben el is száll majd a bátorsága, de azért tanul és önmagához képest jól teljesít és egyébként kifejezetten szerethető figura, a legutolsó jelenetben pedig egyenesen brillírozik - már ami a probléma megoldó képességét jelenti.

Bár Albert sem hétköznapi jelenség, de számomra a regény legbetegebb, legfurcsábbés a végletekig keresztényi elveket valló - értsd házasság előtt nincs közös nemi élet - párosa a hat éve egy együtt járó cipészfiú, Edward és barátnője, Ruth, aki a legősibb mesterséget űzők egyetlen képviselője a városban és mint ilyen eléggé elfoglalt leányzó. Az ő jeleneteik a valós élet igazi kifigurázása, illetve a lúzerség legmagasabb fokozatának bemutatása. Kedveltem őket, mindig mosolygásra, kacagásra késztettek. :)
Szinte sajnáltam, hogy nem olvashattam többet Clinch Leatherwood-ról és bandájáról, illetve a városka mindennapi életéről és még több lakójáról, mert az már ennyiből is látszik, hogy Vén Tönkben bizony senki sem mondható teljesen normálisnak viselkedés vagy éppen felfogás szempontjából. Anna karaktere számomra inkább közömbös maradt, ugyanakkor igazi kedvenceim lettek folyamatosan szanaszét kóborló juhok - közülük is Bridget a legtutibb. :)

A Hogyan rohanj a vesztedbe nyomtatott verziója elég rövid, a cselekménye viszont elképesztő módon pörög, repkednek a poénok, amelyek folyamatosan edzésben tartják az olvasó hasizmát, ugyanakkor a szöveg kurtasága - illetve az, hogy a regényhez a forgatókönyv szolgált alapul és nem fordítva -, jelenti egyben a hátrányát is. A gyors jelenetváltások a moziban működnek, de nekem, mint olvasónak bizony hiányoztak a hangulatot megalapozó, illetve megteremtő leírások, a mesélés igazi mélysége.

A humoros westernt kedvelőknek, a kikapcsolódni vágyóknak ajánlani tudom a könyvet, Seth MacFarlane rajongóknak pedig egyenesen kötelező olvasni ezt a kiadványt. Kedveltem és nagyon jól esett kikapcsolódni Vén Tönk városának kissé zakkant lakóival és nekem ennyi most pont elég volt. Tudom, hogy a könyv után a film története már nem fog nagy meglepetést okozni, de a hangulata és a humora kedvéért be fogok ülni a moziba.

A könyvet köszönök az Agave Könyvek kiadónak

és egyben közlöm azt is, hogy a napi edzést kihagytam, mert a hasizmaim anélkül is dolgoztak eleget.

Salla Simukka hazájában, Finnországban elismert fordító és forgatókönyvíró, valamint egy fiataloknak szóló irodalmi folyóirat szerkesztője – mindezek mellett pedig ifjúsági könyvek szerzője, aminek következtében 2013-ban el is nyerte a legjobb finn ifjúsági regény írójának járó neves Topelius-díjat. A Hófehér-trilógia című sorozatának sikere is töretlennek tűnik, hiszen eddig negyven országban jelent már meg vagy éppen vár kiadásra.

Értékelés: 9/10

Kiadó: Athenaeum Kiadó

Kiadás éve: 2014.

Terjedelem: 244 oldal
Borító ár: 2.499,- Ft

A mű eredeti címe: Punainen kuin veri

Sorozat: Hófehér-trilógia
Folytatás: Hófehér, Ébenfekete
Műfaj: ifjúsági krimi

Megláttam a könyvet, a kezembe vettem és rögtön az jutott az eszembe, hogy ez a kiadvány egyszerre indulhat a cukiság és a különlegesség díjáért: a formátuma meglepően aprócska, igazán kézre álló, úgy is mondhatnám, hogy női táskába való, és még a megjelenése sem mindennapi. A borítón körbefutó vörös sáv akár szokványos is lehetne, de a lapok ugyanolyanra színezett élei és a hátsó borítólap egybefüggő, szintén vérvörös árnyalata már nem tekinthető annak. A hátlapon pedig csak egyetlen, de nagyon hatásos mondat olvasható:„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, aki megtanult félni”.

Kíváncsi voltam, hogy milyen történet fér bele ebbe a pici formátumú kötetbe, és magam is meglepődtem, amikor előbb-utóbb mozgalmas cselekménnyel, a fiatal kora ellenére is határozottan összetett személyiségű főszereplővel és amolyan igazi skandináv krimi hangulattal találtam szembe magam. Mondjuk miután tudomást szereztem róla, hosszú ideig csak ízlelgettem magamban a sorozat címét – Hófehér-trilógia –, de nem igazán tudtam eldönteni, miért is kapta ezt az elnevezést. Az elképzeléseimet ugyanis sorra cáfolta meg a történet, noha végül a választ is a regény adta meg – mentségként pedig csak a nem létező finn nyelvi tudásommal hozakodhattam elő.

„A szülei tök hülye nevet adtak neki, amely egyáltalán nem illett rá, mert nem felelt meg a valóságnak: Lumikki, azaz Hófehérke. Pedig a haja nem volt fekete, az arca nem világított hófehéren, és az ajka sem vöröslött különösebben. Hajfesték és egy kis smink segítségével a tükörképét hasonlatossá tehette volna a nevéhez, ám ehhez semmi kedve nem volt. A tükörképe megfelelt neki úgy, ahogy volt, mások véleménye pedig egyáltalán nem érdekelte.”

A Vérvörös egy igazi ifjúsági krimi, amely csak annyiban különbözik a felnőtteknek szóló verzióktól, hogy itt fiatalok a főszereplők, de egyébként minden tekintetben megállja a helyét a „nagyok” között is, elvégre minden megvan, ami egy igazán jó bűnügyi regényhez kell: drogelhárítók, drogterjesztők, beépített téglák, kenőpénz, amely nem jut el a címzetthez, majd ennek folyományaként gyilkosságok, fenyegetések, kétségbeesett kísérlet az összefüggések kiderítésére és az elkövetett baklövések kijavítására. Mielőtt még a meggondolatlanul és önfejűen cselekvő, minden lében kanál tinik képe minden mást kiűzne az érdeklődő olvasó fejéből, elárulom, hogy nem véletlen a felnőttekkel szembeni bizalomvesztés, hiszen erős a gyanú, hogy az egyikük maga hozta a fejére a bajt, a többiek pedig már tettekkel is bizonyították, hogy a jóhiszeműség szobrait nem róluk fogják megmintázni.

„A túlélés egyik alaptörvénye, hogy az ember a lehető legkevesebb zavaros ügybe keveredjen bele.”

A mindössze öt nap alatt lejátszódó eseményeket, valamint a figurák motivációit több szemszögből is megismerjük: Lumikki mellett kiemelt szerepet kapnak a rosszfiúk és a többi fiatal is. A több nézőpontból érkező információk valamelyest oldják a csavarosságot és egyszerűbbé, a fiatalok számára is jobban követhetővé teszik a történetet, és ugyanennek köszönhető, hogy ugyan már a könyv elején sejthető, kik lesznek a problémás egyének, a rosszfiúk, de az események még ennek tudatában sem unalmasak, a feszültség végig fennmarad, és azért titokból is akad bőven, még a legutolsó oldalakra is kellő mennyiség jut mindenből.

El kell ismernem, hogy az író kifejezetten jó érzékkel adagolja a hozzávalókat, reális helyzeteket teremt, pont a megfelelő helyen kezeli, és nem túlozza el a dolgokat – ezáltal fiatalok és a felnőttek számára is egyaránt élvezhetővé, értékelhetővé varázsolja a regényt. Szinte minden tetszett, amit olvastam: a hangulat, az események, a szereplők, az utalások – egyedül talán csak a történet vége, amely olyan furcsán kurtára sikerült, hagyott maga után bennem némi hiányérzetet, de az előzmények ismeretében és a folytatás tudatában ezt hajlandó voltam megbocsátani.

A kép INNEN.

Különösen kedveltem, ahogy sorozat címét is inspiráló mesére vonatkozó utalások helyenként megjelentek, és fontos szerepet kaptak a történetben, főleg, hogy közben kegyetlen és véres események, összeesküvések adták a cselekmény alapját. Már a kezdő kép, a fehér hótakaróra hulló vércsepp is megadta az alaphangulatot, csak éppen ez a motívum mást jelent a mesében és ebben a regényben – és nem ez az egyetlen párhuzam, amelynek hatását remekül használja ki a szerző.

Lumikki egyébként sem egy átlagos szereplő: svéd lány, aki Finnországban tanul, és középiskolás kora ellenére már évek óta egyedül lakik, ráadásul nem is egészen úgy gondolkodik, mint a legtöbb tini, teljesen más problémák foglalkoztatják: a feltűnéskeltés, figyelemfelhívás helyett inkább az észrevétlenné válás művészetének hódol, megfigyeli, és meglepő alapossággal elemzi az embereket, a reakcióikat. A lány múltja sötét titkokat rejt, mostani viselkedése, koraérett gondolkodása, az emberekhez való hozzáállása ennek következménye, de az okokról és történésekről nagyon keveset árul el a történet, ezért aztán bízom abban, hogy a következő két kötetben majd magyarázatot kaphatok a bennem felmerült kérdésekre – még mielőtt a kíváncsiságtól több helyen is kilyukad az oldalam… Már ebből is látszik, hogy készen állok a folytatásokra, Lumikki következő kalandjaira: jöhet a Vérfehérés a Vérfekete!

A véleményem az ekultura.hu oldalon is megjelent.

Skandináv krimi hangulat, valós helyzetek és gyerekkorunk kedvenc meséjére tett utalások, nyomozás és főszereplőt - fiatal kora ellenére is - körüllengő sötét titkok. Jó volt olvasni! Ajánlom nektek is!

Két évvel ezelőtt a magyar olvasók számára is elérhetővé vált egy sorozat, illetve annak kezdő kötete, amely legalább annyira sci-fi, mint humoros, de mindenképpen különleges és ezzel az elképesztő összetételével meg is hódította kis hazánk könyveket kedvelő rétegét. Ez a kiadvány volt a Vének háborúja, amely egyben a sorozat megnevezését is szolgáltatta. Most pedig már ott tartunk, hogy az ötödik kötet is megjelent, ez pedig ékes bizonyítéka annak, hogy a magyar olvasóknak is bejött ez a könnyed, kalandos, cselekményes, az emberiség küzdelmét félig játékosan, félig komolyan bemutató történetfüzér.

Értékelés: 10/10
Kiadó: Agave Könyvek

Kiadás éve: 2014.

Terjedelem: 463 oldal
Borító ár: 3.480,- Ft

A mű eredeti címe: The Human Divison
Fordította: Pék Zoltán
Sorozat: Vének háborúja
Előzmény: Vének háborúja, Szellemhadtest,
Az utolsó gyarmat, Zoë története

Műfaj: sci-fi
Kedvezményes vásárlás:
www.agavekonyvek.hu

Nem titok, hogy imádom Scalzi stílusát, már az első regényével megnyert magának, John Perry és társai kalandjait élvezet olvasni, a történet magába szippant és azt veszed észre, hogy elképesztő mennyiségű űrlényt sikerült megismerned, hihetetlen csatákban vettél részt, nem feküdte meg a gyomrod a technikai leírások hosszú részletezése és rendkívüli mértékben megkedveled a szereplőket, mert bár némiképp másként néznek ki, de a lelkük mindvégig emberi maradt. A sci-fi műfajával most ismerkedő olvasóknak is bátran tudom ajánlani a szerző regényeit olvasásra.

Ez a rész a sorozat ötödik darabja, amely azonban mégis más egy kicsit, mint az eddigiek. Ugyanaz a világ, viszont mások a szereplők, de legalább az egyiküket ismerjük a régmúltból, a történet elejéről, ő nem más, mint Harry Wilson hadnagy, akivel már az első könyvben is találkoztunk futólag, akkor ő is tagja volt Perryék baráti társaságának, a Vén Trottyoknak - és akire nem igazán emlékeztem korábbi olvasmányaimból.

A "Perry-incidenst" követően a Gyarmati Szövetség nehéz helyzetbe kerül, kénytelen változtatni eddig alkalmazott stratégiáján és a diplomáciát előtérbe helyezni. Az egyezkedés és a helyezkedés nem megy könnyen, hiszen a fajok többsége egységbe tömörült, a Konklávé kifelé erősnek és elhivatottnak látszik, miközben az emberiség nem alkot összetartó csapatot. Mindennél fontosabb tehát a szövetségesek meggyőzése és megszerzése, de a Gyarmati Szövetség nem titkolt célja az, hogy a Földet is a partnerei sorában tudja. A politikai helyzet javítása és a lavírozás folyamata nem egy szinten zajlik és amikor a probléma sürgős megoldásra vár, akkor kerül bevetésre a B csapat, amelynek összetétele és a váratlan helyzetekre adott reakciója kiszámíthatatlan és megdöbbentő. Ennek a csapatnak a tagja Harry Wilson hadnagy, aki bár diplomáciai küldetésekben vesz részt, de továbbra is inkább katona, mint tárgyalópartner.

A lázadás hangjai - eredeti címén: The Human Division - amerikai megjelenéséhez már önmagában is különleges és úttörő jellegű próbálkozás köthető. A Vének háborúja sorozatot is megjelentető kiadó, A Tor Book ki szerette volna próbálni, hogy miként reagál az olvasóközönség a filmsorozatokhoz hasonló, folytatólagos, részekre bontott regénymegjelenésre. A kísérlethez tökéletes alanyt jelentett John Scalzi, aki el is készítette a Vének háborúja univerzumban játszódó történet tizenhárom epizódját, amely első körben heti gyakorisággal, e-book formátumban jelent meg, majd a nagy sikerre való tekintettel készült belőle egy egységes elektronikus könyv, végül kikerült a nyomdából a kézbe fogható, fizikailag is létező regény.
Ugyan csodálattal és elismeréssel tekintek erre az úttörő jellegű kísérletre, de be kell ismernem, hogy örülök neki, nálunk nem részenként jelent meg a történet, hanem egyben, mert bizony engem az őrületbe kergetett volna, ha nem lapozhatok tovább a következő fejezetre, hanem várnom kell egy újabb hetet a folytatásra. Szóval a sikeres újítás előtt fejet hajtok, de sokkal jobban szeretem a történetet egyben kezelni. Maradi lennék? Az emberben egy idő után rögződnek bizonyos szokások, ezek szerint már ráléptem erre az útra.

"A Gyarmati Szövetség diplomáciájának alsóbb régióiban sosincs unalmas nap."

De térjünk vissza a regényre, illetve az epizódok sorára, mert a kötet tizenhárom darab első pillantásra egymástól teljesen független kalandot, küldetést tartalmaz, amelyek lassan teljes egésszé állnak össze - köszönhetően a részeken átívelő fő történetszálnak, amely egységgé kovácsolja össze a darabokat.

A kép INNEN.

Az elején még furcsa volt, hogy teljesen új a szereplőgárda, új a szituáció, de viszonylag hamar megkedveltem őket és onnantól kezdve velük együtt izgultam végig a kalandjaikat, elképesztő küldetéseiket. A szimpátia ilyen gyors kialakulásában nagy szerepe volt az Harry Wilson hadnagynak és Hart Schmidt diplomata asszisztensnek, a férfiak humora egyszerűen fenomenális, párbeszédeiket olvasva csorogtak a könnyeim a nevetéstől. Állíthatnám azt is - ami egyébként igaz -, hogy a két férfi stílusa rendkívüli és utánozhatatlan, de ami képes kihozni belőlük a mindig mosolygásra késztető szövegelést és a problémák speciális kezelését, az nem más, mint az egyedi helyzetek egymást követő sora.

Ez a csapat sok mindent képes elviselni és a cél érdekében megvalósítani, ugyan nem mindig azt keresik, amit éppen sikerül megtalálniuk és nem is mindig ott találnak rá a megoldásra, ahol gondolják, de minden helyzetből igyekeznek a legjobban kihozni, még akkor is, ha ez átmenetileg diplomáciai bonyodalmakhoz vezet. Harry Wilson logikája egyszerűen elképesztő, élvezet nézni, ahogy a leglehetetlenebb helyzetekből is kivágja magát. Hart már kevésbé életképes, lényegesen könnyebben pánikba esik, de a kalandok során keresztül ő maga is megedződik és egészen jól helyt áll. Abumwe nagykövet egy egyéniség, senki mással nem helyettesíthető jelenség és Coloma kapitány is megéri a pénzét.

Tetszett, hogy ez a kötet lényegesen terjedelmesebb, mint a sorozat korábbi részei, mert végre igazán elmerülhettem ennek a világnak a történéseiben, teljes mértékben beleélhettem magam a kalandok sorába. Ahogy Scalzi többi regényére is jellemző, most is számos űrlény bukkan fel, melyek közül egyesek ismerősnek tűnhetnek, de a többiek új szereplői a történetnek - és ahány űrlény, annyi szokás, amely rengeteg félreértésre ad okot és lehetőséget.
Egyszerűen imádtam, hogy a szerző ebben a regényben visszatér a kezdetekhez - mármint, ami a stílust illeti - és egyszerűen csak mesél, szórakoztat, észrevétlenül ránt magával a fajok és az összeesküvések világába, a komoly helyzeteket is humorosan oldja meg, ezáltal a feszültség nevetéssel keveredikés nem is érezzük olyan súlyosnak a helyzetet, mint amilyen valójában - pedig egyébként komoly dolgokról van szó: összeesküvésekről, az emberiség jövőjéről.

Semmiképpen sem célszerű ezt a kötetet elsőként olvasni, de ha valaki már eljutott a harmadik rész végéig, akkor nyugodtan belevághat az elképesztő kalandok megismerésének sorába. Személy szerint én nagyon élveztem ennek az epizodikus szerkezetű regénynek az olvasását és mivel maradtak nyitva hagyott kérdések a végére, ezért gondolom, hogy lesz még folytatása is a sorozatnak.

A feledhetetlen és rendkívül szórakoztató könyvet köszönöm az Agave Könyvek kiadónak!

A Calderonban olyan érdekes helyzetet vetett papírra a szerző, amellyel eddigi olvasmányaim során még nem találkoztam - űrkorszak, nemesi házak és hagyományok*, valamint a japán kultúra egyvelege - és amelyet az elején ugyan még gyanakodva figyeltem, de hamar meggyőzött mind a történet, mind pedig az a stílus, amellyel a nem mindennapi szituáció tálalásra került. Sokáig nem tudtam eldönteni, hogy mi is a regény fő iránya: a sci-fi vagy a romantikusabb vonulat, a kérdésemre végül is választ kaptam, és ugyan a regény végén maradt bennem némi hiányérzet, de a végeredmény határozottan tetszett, a folytatás pedig a megjelenést követően a polcomra is került.

Értékelés: 10/10 (kedvenc lett)

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadói sorozat: Arany pöttyös

Kiadás éve: 2013.

Terjedelem: 512 oldal
Borító ár: 2.999,- Ft (kartonált) /3.999,- Ft (kemény borító)

Sorozat: Calderon

Előzmény: Calderon, avagy hullajelölt kerestetik

Műfaj: sci-fi háttér, némi romantikus szállal, rengeteg
humorral. Besorolnám, ha tudnám, de nem igazán lehet
sablonok közé szorítani. :)

A történet gyakorlatilag ott folytatódik, ahol az előző kötet végén elbúcsúztunk a szereplőktől, vagyis Calderon a Békanyál nevű kutatóhajó fedélzetén kapitánykodik, a legénysége csak nőkből áll és több kiskorú, illetve kamasz is megkeseríti az életét. A legfőbb problémája az, hogy valamilyen módon egyenesbe kell hoznia a hajó költségvetését, de mivel próbálkozásainak legnagyobb ellenzői maguk a hajón dolgozók, ezért végső megoldásként marad tehát a költségvetési tartalékok megpályázása, amely pénzösszegek elosztása viszont egy nemesekből álló bizottság feladata.
Taina eközben "szélben susogó nád" módjára próbálja kezelni a körülötte gyülekező - férjjelölt - szamurájok érdeklődését, valamint túlélni azt az érthetetlen politikai játszmát, amelynek ő maga is kulcsfontosságú szereplője. A jelene csupa megalázkodás, a múltja a nyomában lohol, a jövője pedig mindennél bizonytalanabb. Népe kultúrája és hagyományai éles ellentétben állnak a lány elképzeléseivel és képzettségével, és még csak sejteni sem lehet, hogy melyik fog győztesként kikerülni a küzdelemből. Vajon ennyiből áll a világ vagy esetleg egy nagyobb játszma is zajlik a háttérben? Minden, ami eddig történt csak színjáték kezdete és egy nagyobb terv egészen apró része? Szereplőink pedig éppen csak jelentéktelen bábuk az univerzumnyi játéktéren?

Ha tömören kellene kinyilvánítani a véleményem, akkor azt mondanám, hogy IMÁDTAM EZT A KÖNYVET! De mivel ezen a felületen nyugodtan kiélhetem grafomán hajlamaimat, ezért annak, akit érdekel bővebb magyarázattal is tudok szolgálni és mérhetetlen rajongásomat magyarázatokkal is alá tudom támasztani.

"Megalázni csak azt lehet, aki hagyja."

Az már az előző kötetben is nyilvánvalóvá vált, hogy Calderon nem mindennapi figura, az élete sem tekinthető szokványosnak, tudvalévő volt, hogy a karaktere mögött több van, mint amit eddig megismerhettünk, de a lényegen - vagyis azon, hogy imádni való pasas - a plusz információk sem változtattak.

"A szó a legerősebb fegyver, semmilyen izom nem pótolja."

Taina viszont minden megmozdulása és aktivitása ellenére is csak amolyan statiszta szerepet játszott az első kötetben Calderon lehengerlő személyisége mellettés ugyan az apró információkból sejteni lehetett, hogy a családi élete nem éppen a legkiegyensúlyozottabb, a múltja sötét titkokkal teli, de amit ebben a kötetben megtudunk az Illatos bolygók és közelebbről a Tivesgei család történelméről, az rengeteg mindent megmagyaráz és sok korábbi utalást a helyére tesz.

"A sólyom repül, akkor is, ha a veréb a bokor alatt gubbaszt. Mi hát a különbség, ha a szél ugyanaz?"

Pontosan ez volt a problémám az előző kötettel: tetszettek a szereplők és a helyzet, de hiányoltam a háttérvilág részleteit, a történet igazi mélységét, a magyarázatokat. Ebben a részben azonban mindent megkaptam, amiről csak olvasni szerettem volna és ami a korábbiakban a hiányérzetemet okozta, így nem maradt más hátra, mint egy elégedett olvasó rajongó véleményének bepötyögése... amely egyébként pont a rajongó üzemmód miatt nem is olyan egyszerű. :)

A kötet elején Calderon és Taina tehát külön-külön vívja a saját csatájátés azáltal, hogy csak részben vannak egymással elfoglalva, egy kicsit jobban beletekinthetünk az életükbe és a jellemük apró jellegzetességei, konfliktuskezelő képességeik is jobban felszínre kerülnek. Egy darabig kifejezetten élveztem ezt cselekményvezetést, de aztán már csak annak drukkoltam, hogy főszereplőink végre kerüljenek már egymás mellé és amikor ez megtörtént, akkor bizony majdnem szívinfarktust kaptam, mert semmi sem úgy alakult, ahogy azt én elképzeltem, a szerző folyamatosan az orromnál fogva vezetett és sikerült mindig újabb és újabb fricskát kapnom tőle. Két kedvencem annyira nagyon meg akarta érteni a másik kultúráját és gondolatait, hogy abból bizony mindig valami félreértés kerekedett ki végeredményként - a történet viszont pont ettől vált egyszerre szórakoztatóvá, bosszantóvá és nagyon élvezetessé.

"Az embert nem az jellemzi igazán, amikor kedves, hanem amikor nem kapja meg, amit akar."

Bár romantikára áhítozó női szívemet kellemesen megdobogtatta a Calderon és Taina között pattogó szikrák tömege, kapcsolatuk alakulása, de folyamatosan kombináló, mozaikokat egymás mellé illesztgető és titkokat fejtegető oldalamat ugyanilyen mértékben bűvkörébe vonta a teljes mélységében feltáruló, univerzális méretű politikai játszma, az eddig háttérben meghúzódó történelem és annak minden jelenkori hatása, valamint a japán kultúra egyedisége és összetettsége. A finom utalások, az elejtett mondatok, az elrejtett mondanivalók, az apró mozdulatok jelentősége minden egyes alkalommal lenyűgözött és csillogó szemekkel olvastam a sorokat, próbáltam kitalálni a következő lépést.

A kép INNEN.

On Sai mestere a virágnyelven megfogalmazott mondanivalónak, a szimbólumok alkalmazásának, a figyelemelterelésnek és a csavaros történetszövésnek. Azt mondom, hogy ha valaki olvasta az első részt és tetszett neki a Játszma, akkor ezt a kötetet és a még nagyobb méreteket öltő Játszmát semmiképpen se hagyja ki, mert itt minden elkövetett tett mögött megbújik legalább két másik indok vagy motiváció - Játszmán belüli Játszmák serege olvasható a lapokon. Lenyűgöző!

"Az igazi szerelem nem csillogás, hanem egyenrangúak kapcsolata. Néma, közös belső tánc, páros csend."

Nem tudok olyan jelenetet felidézni az emlékezetemben, amely a történet mélypontját jelentette volna a számomra, mert a cselekmény képes volt végig fenntartani a figyelmem, elszórakoztatni és megszüntetni körülöttem a külvilágot. A regény csúcspontja számomra azonban mindenképpen a kardtánc,és az azt közvetlenül megelőző, illetve közvetlenül követő események voltak. Hihetetlenül mesterien sikerült a kivitelezése.

Bár csak Calderont és Tainát emlegettem eddig név szerint, de ez a regény tele van jobbnál jobb és még annál is érdekesebb, illetve összetettebb szereplőkkel, akikről ugyanolyan szívesen olvastam, mint a két főhősről: elég csak a Békanyál tisztjeire gondolnom, vagy éppen Ferrero gróf elképesztő megmozdulásaira, Oregon admirális karakterére - csak, hogy a legfontosabbakat, szívemnek legkedvesebbeket említsem.

Érzelmek, akció, fergeteges humor, titkok, történelem, stratégia, hagyományok, illetve a mély bölcsességet és a szórakoztató könnyedséget egyszerre magukban rejtő mondatok. Még ha akarnék, akkor sem tudnék erre a regényre rosszat mondani, az első szavától az utolsóig megvett magának és ha valaki eddig nem olvasta, akkor sürgősen pótolja, mert nagyon jó! És magyar!

Rajongói üzemmód kikapcsolás folyamatban... csak nem találom a megfelelő gombot! :D

* Erősen elgondolkoztam a dolgon és eszembe jutott, hogy az eddigi olvasmányaim közül talán egyedül Frank Herbert Dűne történeteiben keveredtek eddig az űrkorszak jellegzetességei, az uralkodó házak hóbortjaival és a hagyományokkal, de azoknak a könyveknek teljesen más a stílusa, mint ezé a köteté.

Jeaniene frost: A sír innenső oldalán (Cat & Bones 5.)

Élménybeszámoló: XXI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál

Várólista - 2014. április

Victoria Schwab: Felszabadulás (Archívum 2.)

Élménybeszámoló: Író-olvasó találkozó Rozsnyai Jánossal

Nehéz döntés: hercegné vagy katonáné?

Polcra került - 2014. április

J. L. Armentrout: Ónix (Luxen 2.)

Ben Brooks: Lolito

Peter W. Brett: A Rovásember (Démon-ciklus 1.)

Tóth Csilla: Körbe ég

Várólista - 2014. május

Mesterek és műveik, azaz egy kis összehasonlítás (1.)

Mesterek és műveik, azaz egy kis összehasonlítás (2.)

Polcra került - 2014. május

Robin Hobb: Az őrült hajó (Élőhajók-ciklus 2.)

Seth MacFarlane: Hogyan rohanj a vesztedbe

Salla Simukka: Vérvörös (Hófehér-trilógia 1.)

John Scalzi: A lázadás hangjai (Vének háborúja 5.)

On Sai: Calderon, avagy felségáruláshoz bricsesz dukál (Calderon 2.)