Könyvek erdeje

Szinte minden orchideás posztomban megemlítettem, hogy van ám nekem másfajta virágom is, nem csak ezek a trópusi szépségek. Bár hosszú ideig - olyan másfél-két évtizedig - fokföldi ibolya gyilkosnak tartottam magam, ugyanis minden növény elpusztult, ami a kezem közé került, mára azért megváltozott, némileg javult ez az állapot. Még most sem marad meg mindegyik növény nálam, de amelyikben elég van a túlélő képességből, az kifejezetten jól érzi magát a közelemben.

A sorsfordító erővel bíró növény, teljes pompájában.
(2016. május)

Növénypusztító magatartásomban az jelentette a fordulópontot, amikor két évvel ezelőtt nőnapra fokföldi ibolyát kaptak az osztály női dolgozói a férfi kollégáktól. Az enyém rózsaszínű virágai hatalmasak voltak, a szirmok fodros szélűek és napfényben csillogtak, mintha gyémántporral lennének megszórva - az újhullámos vámpírgének hiánya ellenére is. Annak ellenére, hogy nem kedvelem a rózsaszínt, egyből beleszerettem ebbe a szépségbe és persze abban is biztos voltam, hogy rövid időn belül ki fogom nyírni szegényt. Az egyik kolléganőm, aki otthon már nem fér el az ibolyáktól, megnyugtatott, hogy majd ő segít a növény gondozásában.

Mikulásra újabb virágokkal örvendeztetett meg.
(2016. december)

Nem tudom, hogy végül minek volt köszönhető - az ő közreműködésének biztos, esetleg a növény túlélő képességének -, de a növény a korábbi hírnevem ellenére is életben maradt - legalábbis még jó ideig, olyan másfél évig.

Többször virágzott újra, aminek szinte az egész épület a csodájára járt - nem kis büszkeséget okozva ezzel nekem. A hibát ott követtem el, hogy nem ültettem át időben a növényt - mert olyan hősiesen virított és sajnáltam megbolygatni -, aminek az lett az eredménye, hogy betömörödött a földje, egyszer kicsit több vizet kapott a kelleténél és ennyi elég is volt, hogy a gyökerei elpusztuljanak.

Ismét teljes pompában. (2017. március)

Hiába tettem meg utána már bármit, nem tudtam megmenteni. Bizakodásra ad okot, hogy többeknek adtam levelet a tőről gyökereztetés céljából és ha azok jól viselik magukat, akkor majd visszakaphatom az én szépségem egyik utódját. Ha így lesz, akkor rá már nagyon fogok vigyázni!

Mikor láttam, hogy a márciusban kapott növény még augusztusban is virít és novemberben már hozza a következő bimbókat, akkor bizony nagyon megörültem. Ennek az lett az eredménye, hogy sorra szereztem be a különleges virágú példányokat - amelyek közül van, amelyik megmaradt és van, amelyik nem, de már nem magamat okolom ezek miatt.

Az ibolyákkal bánni és nekik helyet találni a lakásunkban nem olyan egyszerű a helyzet, mint az orchideákkal. Az ibolyák a leveleik miatt nem férnek el a keskeny ablakpárkányunkon - amit egyébként is elfoglalnak az orchideák -, egyéb helyen pedig nem kapnak elegendő fényt. Nyáron még csak-csak elvannak és még virágoznak is - már amikor nem fáznak meg, ha a férjem kezeli a klímát -, de télen egyszerűen nem tudok velük mit kezdeni. Viszont az irodámban jól érzik magukat, ezért általában be szoktam menteni őket oda - már amíg volt helyem hová rakni őket.

A különböző üzletekben vett hibridek közül elég levés maradt életben, de a kolléganőimtől kapott példányok - gondolom még nincsenek annyira agyonnemesítve és ezért ellenállóbbak - élnek és virulnak. Az idén nem volt olyan dús a virágzásuk és el is késtek egy kicsit a tavaszhoz képest - ami nem is volt -, de azért most sem panaszkodhatok a teljesítményükre.

A poszt még így is megkésett kicsit a virágzáshoz képest, de most volt érkezésem vele bíbelődni.

A szövegelést befejeztem, beszéljenek helyettem és magukért a képek:

A növény virága eredetileg bordó és fehér, de az idén valamiért hiányzik belőle a fehér szín.
Persze így is szép, de az eredeti pompája egyenesen szemet gyönyörködtető.
(2018. május)

Ez az eredeti színösszeállítás (2017. március)

A virágzat furcsaságát is megbocsátottam a növénynek, mert közben fiókát is nevelt.
Az immár önálló növényke a sárgás alátétben látható. (2018. április)
Közben már ő maga is annyit nőtt, hogy majdnem anyányi méretű.

Van még egy rózsaszín csodám, amelyet az egyik kolléganőmtől kaptam tavaly tavasszal.
Mindig ennyi virágot hoz és nem csak emiatt különleges, hanem a virágai
is nagyon bájosak. És szintén csillogósak. :) (2018. május)

Ezt a példányt is az egyik kolléganőmtől kaptam kb. egy éve. Azóta szinte folyamatosan virít.
Halványlila virágai aprók, de háromszorosan összetettek - ez az igazi különlegessége.
(2018. május)

Egy olyan hibrid, amit eddig sikerült életben tartanom. Sokat nőtt és már többször
virágzott a vásárlás óta. A virága egyszerű, de a színe nagyon különleges.
(2018. május)

Ezt a példányt is az egyik kolléganőmtől kaptam tavaly ősszel. A virága - bár a képen
nem nagyon látszik - halvány rózsaszín, de szintén összetett szerkezetű.
Ez a kép 2018. áprilisban készült, de a növény még most is virágzik.

Szintén egy olyan példány, amit kaptam (2 évvel ezelőtt) és idén tavaszra
akkorára nőtt, hogy 3 felé ültettem szét. A testvéreit elajándékoztam.
Ez a szétválasztás utáni első virágzása. Tavaly azért sokkal mutatósabb volt.
Sötétlila virága apró, de dupla szirmú és általában tömegével virágoznak.
A növény jellemzője még, hogy levelei felfelé állnak. (2018. május)

Van, amelyik teljesen külön biológiai óra szerint virít. A jobb oldali növény fehér virágú,
de ezen a képen még csak nem is gondolkodik azon, hogy virítania kellene. (2018. június)

Később azért hozott pár virágot...

Ő egy idén tavaszi szerzemény. Bár már nem nagyon férek a növényektől, neki mégsem tudtam ellenállni.
A virága annyira összetett szerkezetű, hogy már-már rózsának tűnik. És tartósan virágzik.
Bár tény, hogy azóta már leveket is bőven hozott. (2018. május)

Így állunk tehát ibolya ügyben. Nagyjából. Mert itthon is van három cseréppel, de ők nem vagy éppen csak alig virítanak. Igaz, hogy az egyik majdnem elpusztult - ahhoz képest most már nagyon ki van penderülve -, a másik kettőt pedig a férjem vette a piacon és nemrég virítottak el, most pihennek - vagy valami olyasmi.

Legközelebb megint orchideás poszttal fogok jelentkezni. Megmutatom végre azt is, hogy nem csak akkor virít nálam egy növény, ha frissen vásároltam. És ezen kívül is van még egy dolog - számomra kész csoda -, amit majd egy külön posztban akarok megmutatni.

Kedvelem az olyan történeteket, amelyeknek Asperger szindrómában szenvedő személyek a szereplői. Tisztában vagyok vele, hogy mi is ez a betegség és milyen "tünetei" vannak, ugyanakkor ezek a személyek pont a "világnézetük", a világhoz való alapvető hozzáállásuk, a megszokottól eltérő reakcióik miatt olyan érdekesek. Főszereplőként pedig mindenképpen megismerésre érdemesnek tartom a karakterüket. Mindezek mellett az is izgat, hogy mennyire tudja kezelni a szerző ezt a nagyon különleges állapotot, mennyire tudja visszaadni az egyedi reakciókat és a betegségre jellemző lelkiállapotot.

Értékelés: 7 pont a 10-ből
(mert lassú volt és kevés a csattanó)
Kiadó: Lettero Kiadó
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 406 oldal
Eredeti cím: Rubbernecker
Fordító: Siklós Márta
Borító ár: 3.990,- Ft
Műfaj: thriller, pszichothriller

Patrick Fort zárkózott, ugyanakkor nagyon okos gyerek, akinek különös, a normálistól eltérő állapotát a szülei nehezen tudják kezelni. A fiút gyerekkorától kezdve egyetlen dolog érdekli: hol van a határ az élő és a holt között. Megszállottan kutatja a választ a megfoghatatlanra és a megmagyarázhatatlanra. Úgy gondolja, hogy erre orvostan hallgatóként lehetősége is nyílik. A boncolási gyakorlaton a hallgatók igazi holttesteken gyakorolják a fogásokat, ismerik meg az emberi test anatómiai felépítését. Közben pedig meg kell határozniuk, hogy mi okozta az adott személy halálát. A 19-es holttesten boncolást végző csoport tagjai közül egyedül Patrick veszi észre, hogy valami nem stimmel a holttest, illetve annak halála körül. A fiú felteszi a maga kérdéseit, majd amikor azokra nem a szerinte megfelelő válaszokat kapja, a maga megszállott módján nyomozni kezd. Innentől kezdve már csak az a kérdés, hogy sikerül-e még azelőtt megtalálnia a válaszokat és megfejtenie a rejtélyt, mielőtt őt magát is elhallgattatják.

Ebben a regényben benne van Patrick egész élete, kezdve egészen a gyerekkorától. Persze ahhoz, hogy érthető legyen a fiú lelkivilága, szükség volt az alapokra is: a szülőkkel való kapcsolat leírására, az apa elvesztését leíró részekre és arra, hogy milyen is a gondolkodása, a világgal való kapcsolata. Bár nem volt éppen eseményben gazdag ez a rész, de sikerült kellően alaposan felvázolni a fiú jellemét és érthetővé tenni a viselkedését, a reakcióit. Igazán részletesre, - és ami még ennél is fontosabb - hitelesre sikerült a karakter megformálása.

Az Asperger szindróma mellett még egy komoly témája van a regénynek, ez pedig a kóma, azon belül is az éber kóma. Persze minden kómás beteg más, de ettől függetlenül döbbenetes volt arról olvasni, hogy valaki magához térve teljesen tudatában van a helyzetének, a gondolatai cikáznak, kommunikálna, de az izmai nem hajlandóak engedelmeskedni. Egyszerűen borzongató ez az állapotés nagyon remélem, hogy engem elkerül majd ez a sors. Leginkább a kiszolgáltatottság miatt. Ugyanakkor ez az a helyzet, ami legalább annyira magában hordozza a felépülés reményét is. Szóval, ha választani lehet, hogy ez vagy a halál, akkor... nem tudom.

A regény nekem kissé csalódás volt. Maga a nyomozás annyira nem nagy sztori, mint ahogy azt a borító és a fülszöveg beharangozza. Igazából ez a felmagasztalás csak az elvárásokat növeli és amikor az olvasó nem pont azt kapja, amit ígértek neki, akkor bizony csalódott lesz. Valamilyen szinten így jártam magam is. Mert ami zseniális és kiemelkedő ebben a regényben az a főszereplő, Patrick megformálása és viselkedése, maga a nyomozás teljesen átlagos és nem is túlzottan bonyolult, gyakorlatilag teljesen egyértelmű a tett oka és az elkövető személye is. A szerző igyekezett ugyan csavarokat elhelyezni a történetben - amelyek értelmezéséhez megint csak Patrick a kulcs -, de mégsem durrant elég nagyot az előkészített meglepetés. Az alapszituációt kiváltó ok pedig... nem is tudom, milyen jelzőt használjak... talán... túl mindennapi, túl gyerekes.

Minderre még rátesz egy lapáttal, hogy maga a történet nagyon - időnként idegesítően - lassú és vontatott volt. Ez egyrészről köszönhető Patrick személyének, aki alapvetően maga sajátos logikáját követi, de a külvilág által keltett hatásokra való reagálása nagyon hosszú idejű, a változások lassan következnek be a reakcióiban, a legtöbb dolgot teljesen másként értelmezi, mint a normál ember.

Nem véletlen, hogy nehezen értelmezhetőek a reakciói és az sem, hogy különleges helyzetét a szülei sem tudják kezelni. Nem hiszem, hogy lelkileg fel lehet arra készülni, hogy a gyereked nem átlagos. Feldolgozni utólag fel lehet, de azt is elhiszem, hogy ez sem mindenkinek sikerül. Erre a legjobb példa Patrick anyja, aki még annyira se érti a fiát, mint az idegenek. Sokáig nem foglalkoztam ezzel a történetszállal, amolyan karaktert elmélyítő adaléknak tartottam, de aztán kiderült, hogy ennél sokkal fontosabb szerepe van. Bár a félrevezetés, figyelem elterelés jól sikerült, a titok napvilágra kerülése mégsem csattant akkorát, amilyet kellett volna. Túl lassú volt, amíg eljutottam addig a történetben és túl sok minden más történt - végre valahára - a közeli oldalakon.

Egy ennyire realista ábrázolású regénybe és egy ilyen környezetben játszódó történetbe nehéz becsempészni a humor faktort, de a szerzőnek ez mégis sikerült. A kulcs természetesen Patrick, aki csak önmagát adja, azonban a többiekkel, a normál emberekkel folytatott kommunikációja az eltérő gondolkodás- és látásmód miatt mégis leginkább humorosra sikerült. Mindez csak egy újabb adalék az Asperger szindrómában szenvedő emberek személyiségéhez, de remekül oldotta a történet egyhangúságát és tette elviselhetővé annak lassúságát.

Ha - hozzám hasolóan - kedveled az Asperger szindrómás karaktereket, akkor mindenképpen ajánlom olvasásra ezt a regényt. Ha azonban egy jó kis krimit vagy thrillert vennél inkább a kézbe és annak csavaros és izgalmas cselekményével akarod elűzni, átmenetileg távolabbra tolni a hétköznapok problémáit, akkor ez nem az a könyv, ami erre alkalmas lenne. De adott hangulatban egy olvasást azért megérdemel, mert azért vannak területek, amelyek esetében kiemelkedőnek tekinthető ez az írás.

A paranormális regények és én: régebben lelkesen és élvezettel olvastam őket, mostanában mintha hadilábon állnánk egymással. Hogy ez a sorozaton belüli hullámzó minőségnek vagy éppen az eltelt időnek köszönhető, azt nem igazán tudtam eldönteni. Eddig. Mert amikor már elkönyvelem magamban, hogy valószínűleg én változtam meg és nem érdemes erőlködnöm a paranormális romantikus regények olvasásával, mert nem elégítik ki az elvárásaimat, akkor érkezik Sherrilyn Kenyon és ismét teljesen magával ragad az általa megteremtett világ, a történet mozgalmassága. Így dől romba az addig felépített elmélet és adja át a helyét annak, hogy talán mégsem teljes egészében az én gépezetemben kell keresni a hiba forrását.

Pontszám: 10/10
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2018.
Terjedelem: 392 oldal
Fordította: Goitein Veronika
A mű eredeti címe: Dark Side of the Moon
Sorozat: Sötét vadász
Előzmény:
1.) Álomszerető
2.) Éjféli vad
3.) Végzetes ölelés
4.) Ördögi tánc
5.) Angyali csók
6.) Pokoli tűz
7.) Éjféli gyönyörök
8.) Bűnös éj
9.) Szenvedélyes éjszakák
Folytatás:
11.) The Dream Hunter
12.) Devil My Cry
13.) Upon the Midnight Clear
14.) Dream Chaser
15.) Acheron
16.) One Silent Night
17.) Dream Warrior
18.) Bad Moon Rising
19.) No Mercy
20.) Retribution
21.) The Guardian
22.) Time Untime
23.) Styxx
24.) Son of No One
25.) Dragonbane
26.) Dragonmark
27.) Dark Bites

Ravyn Kontis még a Sötét Vadászok között is különleges, ugyanis ő már alap felállásban is csak félig volt ember - a másik fele állat. A férfi életében arkadián alakváltó volt, akinek veszteség miatti fájdalomkiáltását hallotta meg Artemisz és emelte a vadászok közé - miközben egyes képességeit meghagyta, másoktól pedig megfosztotta. Ravyn azonban most nagy bajban van, mert a hajnal elérkeztével állati alakban ragadt és befogták az apolliták, akik el akarják pusztítani. Ravyn lehetetlen helyzetbe került és tehetetlen a fogvatartóival szemben - ráadásul a fegyvernöke is távol van, a helyettese pedig csak magával foglalkozik.
Susan Michaels nem is olyan régen még menő riporter volt, most azonban egy olyan újságnak dolgozik, amelyet korábban még a kezébe se vett volna. A főnöke megbízza egy új ügy felderítésével, amelynek köze van a vámpírokhoz. A szálak - és a barátnője hívása - végül egy állatmenhelyhez vezetik, ahol az allergiája ellenére is örökbe fogad egy macskát. Csakhogy ez a macska hazaérve alakot vált és Susan még fel sem ocsúdott a döbbenetből, hogy egy meztelen férfi fekszik a padlóján, amikor már a rendőrök kopognak az ajtóján és követelik vissza az állatot.

Olyan ez a regény, mint egy szélvihar: felkap, jól megforgat, majd a végén lerak valahol és csak pislogsz, mert hihetetlen volt az egész. Valahogy így éreztem magam, amikor olvasni kezdtem a kötetet és nagyon jól esett, hogy már az elején beszippantott a történet. Régen, nagyon régen volt már, amikor ennyire el tudtam merülni egy paranormális fantasy sztoriban, amikor nem idegesített egyes szereplők viselkedése. Oké, ebben a történetben is van olyan, akit legszívesebben péklapáttal kergettem volna - jaj, Nick! -, de addigra már annyira belemelegedtem az olvasásba, hogy még az sem tudott kizökkenteni.

Ennek a történetnek nem New Orleans a helyszíne, hanem Seattle - egy teljesen másik szereplőgárda jelenik meg a lapokon és egy teljesen új - vagy talán mégis ismerős - hatalmi helyzet bontakozik ki az eseményekből.Kevés a régi szereplő, persze a legfontosabbak - pl. Acheron - most is jelen vannak és még akadnak néhányan.

Seattle különleges város, ahol különleges kapcsolatok és erős szövetségek köttettek - a jó és a kevésbé jó célok érdekében is. Ravyn bajba kerülése és menekülése csak egy folyamat része, ami már kezdetét vette, de a sikeres szökésével nála elakadt a dolog. Ezzel pedig ki is derül a turpisság, mármint hogy mit is akarnak a daimonok a városbanés persze az is elég nyilvánvaló, hogy kik segítik őket - bár nem mindenki.

Ez a történet fő koncepciója: Seattle megszerzése és birtoklása, valamint az addig elvezető út és persze a nehézségek, mert általában nagyon kevés dolog szokott a terv szerint alakulni. Ami miatt nagyon kedveltem ezt a regényt, az pont ez. Bár tény, hogy nem a hagyományos és megszokott helyszínen folyatódik a sorozat és könnyen lehetne ez amolyan mellékvágány is, de mégsem éreztem annak, mert egészen friss lendületet hozott az eddigi vonalba. A szerző arról is gondoskodott, hogy az olvasó ne érezze magát teljesen félretolva, kiszakítva a megszokott közegből, ezért bedobott néhány ismerős szereplőt is a sztoriba, néhány jelenettel belefűzte a nagy egészbe a helyi eseményeket. Ezzel pedig sikerült elérnie azt, hogy ne egy elszigetelt történetként, hanem az univerzum nagy egészeként gondoljak erre a részre. Nekem ez tetszett, mert látszik, hogy koncepciókban gondolkozik, nem pedig önállóan is olvasható párkereső sztorikban.

Pont emiatt a fő motívum miatt éreztem úgy, hogy a két főszereplő él, az események komoly hatással vannak rájuk, a viselkedésükre és az, hogy egymás mellé sodorta őket az élet nem volt sem szappanoperás, sem pedig erőltetett. Jól működtek együtt és igyekeztek megfelelni az adott helyzetnek. Susan egy eléggé talpraesett nő és kifejezetten tetszett a stílusa. Ravyn pedig már az elejétől kezdve belopta magát a szívembe. Meg az egész történet úgy, ahogy van. Mert egyszerűen jól esett olvasni. Nem éreztem az erőlködést, hogy a pártalálás hitelesnek tűnjön, hanem a sorozatos megpróbáltatások és különc helyzetek hozták egyre közelebb egymáshoz a szereplőket.

Igazából a nagy menekülésben és a lövedékek elől ugrándozva, holttestek között szlalomozva olyan nagy elmélkedésre, monológokra nem volt lehetőség - még kész szerencse. Viszont az akciófilmbe illő és egyéb emberpróbáló helyzetekben a szereplőknek megmutatkozott minden lényeges tulajdonsága. A hangsúly a nagy pörgésen van és nem a mindenáron párkeresésen, és ez nagyon jó. Nekem. Persze azok a nagyon romantikus alkatú hölgyek, akik nem bírják a vért, az akciót és a holttesteket, hanem rózsaszín habos álmokról szeretnének olvasgatni, ők koránt sem fogják annyira méltányolni ezt a kötetet, mint amennyire én kedveltem. Részemről sokat gondolkoztam a pontozáson, de ez most annyira jól esett, hogy úgy döntöttem, megérdemli a maximumot - a maga kategóriájában megvett magának.

Külön tetszett, hogy ez a regény nem a megszokott klisével zárult, hanem mutatott - ha nem is teljes egészében - valami újat a végkifejlet tekintetében. Mondom én, hogy ez a sztori igazi vérfrissítés a történetfolyamban és emellett mégis beleillik a kerek egészbe, továbbviszi a megkezdett szálat, új kérdéseket vet fel és persze ezek száma mellett elenyészik a kapott válaszok mennyisége. Továbbra is imádom Kenyon Sötét vadász univerzumát, a szereplőit és a sok-sok cselszövést, emberi érzelmet. Gondolom, a következő kötet csak jövőre érkezik. Egyrészről nagyon kár, mert akár már most olvasnám a következőt, másrészről örülök neki, ha jövőre megjelenik a következő, majd az azt követő évben az utána következő. Nem baj, ha lassú a tempó, csak legyen biztos és kiegyenlített. Kiszámítható.

Ahogy már egy másik posztomban is említettem, mindig is érdekelt, hogy miért léteznek sorozatgyilkosok, miért alakul ki bennük a gyilkolásra való késztetés és mi kényszeríti őket arra, hogy újra és újra elkövessék ugyanazt a tettet. Aztán kiderül, hogy erről van ám könyv is, méghozzá első kézből származó információkkal attól az embertől, aki ennek a témakörnek szentelte az életét. Hogy miért csak most olvastam el? Mert eddig elkerülte a figyelmemet, hogy létezik magyar kiadása, mert most éppen a krimi és thriller korszakomat élemés mert bizonyos helyzetekben - mondhatni - későn érő típus vagyok. De elolvastam és ennek nagyon örülök. Ahogy a téma iránt érdeklődőknek is csak ajánlani tudom ezt az összeállítást - minden hibája ellenére is, mert azért az is van neki.

Értékelés: 9 pont a 10-ből
Kiadó: GABO Könyvkiadó
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 532 oldal
Eredeti cím:
Mindhunter: Inside the FBI'sSerial Crime Unit
Fordító: Komáromy Rudolf, Miks-Rédai Viktória
Borító ár: 3.990,- Ft
Műfaj: pszichológia, viselkedéstan, kriminalisztika

A kötet egyik szerzője - John Douglas - az az ember, aki megalkotta az FBI által ma is alkalmazott profilalkotási technikát. Róla, az elképzeléséről, annak megvalósítása érdekében tett rögös útról és az eseteiről szól ez a könyv. Nem jelenthetem ki, hogy ez a kötet minden ízében tökéletes, mert azért vannak olyan részei, amelyek kissé túlírtakés túlmagyarázottak, de összességében a mondanivalója kiemelkedő - témáját tekintve mindenképp.

Ez utóbbi már csak azért is igaz, mert a szöveg eredetije a '90-es évek első felében íródott és bizony az akkor megfogalmazottak a mai napig is megállják a helyüket - nem az életrajzi információkra gondolok -, hanem az egész stílusra. Ha nem szerepelnének évszámok a szövegben - nem is kevés - és nem hangsúlyoznák folyamatosan a szerzők, hogy ez meg az mennyi idővel korábban történt, amivel utalnak a szöveg keletkezésének idejére, bizony nem jöttem volna rá, hogy egy közel negyed századdal korábban papírra vetett irományt olvasok.

Számomra nagy élményt jelentett a könyv olvasása és sok kérdésemre is választ kaptam, bár ennek következményeként még továbbiak fogalmazódtak meg bennem.Amit kissé unalmasnak találtam, az a könyv eleje, az életrajzi vonatkozású fejezetek. Persze szükség volt ezekre is, mert alapvetően érdekes megismerni, hogy egy ember életét mi minden befolyásolja és milyen döntések alapján jut el oda, ahová végül is kerül, ahol meghatározó szerepet tölt be. John Douglas esete is egészen kivételes, mert bár mindig is mutatott a pszichológia elmélete és gyakorlati alkalmazásai iránt érdeklődést, de elég tekintélyes vargabetűt írt le az élete, amíg végül profilozó lett belőle.Az adottságai és az affinitása mellett persze a makacssága és a kitartása is fontos szerepet játszott abban, hogy sikerült az elképzelését gyakorlati alkalmazásra váltania. Szóval részemről mindenképpen megemelem a kalapom ez előtt az ember előtt és persze a kollégái előtt is, de ettől függetlenül ez az életrajzi rész lehetett volna valamivel rövidebb.

Onnantól kezdve élveztem igazán a kötet olvasását, hogy elkezdődtek az elítéltekkel folytatott interjúk, felbukkantak a különböző esettanulmányok. Néha ugyan kissé ugrált a szerző a témák és a gondolatok között, beszélt egy jellemzőről, amelyre felfigyeltek az adott tetthelyen, majd magyarázatként behozott egy vagy két másik elkövetőt az elmélete alátámasztására és így az információ - név és adat - dömpinggel sikerült nem egyszer összezavarnia. A nevek igazából meg sem maradtak bennem, ellenben az esetek, az elkövetési technikák, a levont következtetések, a hivatallal és a körülményekkel megvívott csaták annál inkább.

Számomra az óceán túl partján elterülő nagy ország mindig is a rugalmasság mintaképe volt - lehet, hogy alapvető tévképzeteim vannak -, de az, amiről ebben könyvben olvastam, minden volt csak nem rugalmasság. Csodálom John Douglas és a kollégái kitartását, amivel keresztülvitték az elképzelésüket az igencsak bürokratikus rendszer útvesztőin. Ahogy ő maga is leírta, alapvetően több kritikát kaptak, mint elismerést. Nehezen alakult ki az elfogadás az egyébként rendszeridegen elképzeléssel kapcsolatban, a gyakorlat azonban bizonyította az ötlet működőképességét. De ehhez elképesztő méretű küzdelemre volt szükség.

Az interjúk mellett a kihallgatási technikák kialakítása tetszett a legjobban. Számomra elképesztő volt ennek az embernek az agya, a kombinációs képessége és érzékenysége, ahogy rá tudott tapintani a lényegre, gyorsan kiismerte az adott ember gyengeségét és azt alkalmazta is ellene.
Tetszett, hogy az esetek bemutatásakor és a következmények értékelésekor a szerző nem bújt el a rendszer mögé, hanem a saját véleményét, nézőpontját fogalmazta meg - még akkor is, ha ez ellent mondott az elfogadottnak.

Az is nagyon kedvemre való volt, hogy a szerző a gonoszság ilyen mértékű megnyilvánulása és átélése ellenére is emberi maradt. Majdnem belehalt abba, hogy üldözte a gonoszt - meg a bürokratikus butaságba -, de életben maradt és nagyon is ember maradt. A szöveg a komoly téma és a gyilkosságok elég plasztikus leírása ellenére is könnyen olvasható, könnyed, helyenként még humoros is és nincs telepakolva a szükségesnél nagyobb mennyiségű szakkifejezéssel.Úgy van tálalva ez a nem éppen könnyű szakma, hogy annak lényegét a laikus is meg tudja érteni és lehetőleg élvezze is az olvasottakat - már amennyire egy ilyen témát élvezni lehet. Az biztos, hogy képes volt végig fenntartani az érdeklődést.

Az általam olvasott kiadvány egy újrakiadás. A kötet végén található egy fejezet, amely az eredeti kötet megjelenése óta eltelt húsz évben megoldott esetekről ad egy összefoglalót. Mindenképpen piros pontot kap tőlem a kiadó, mert ez a fejezet tette fel a koronát az addig olvasottakra, bizonyította be az elképzelés hosszú távú gyakorlati alkalmazásának eredményességét.

Bár nem szokásom a tényirodalmak olvasása, de ez most nagyon tetszett, mert tényleg arra kaptam választ, ami eddig is érdekelt. A kötetben rengeteg információ szerepel, de úgy gondolom, hogy ez még csak a jéghegy csúcsa, az a szint, amelyet a laikus még befogad és elfogad. Utánanéztem és láttam, hogy a szerzőpárostól egyéb kötetek is jelentek meg, amelyek - feltételezem - már mélyebben foglalkoznak a témával. Ki fogom deríteni, hogy így van-e, mert nagyon érdekel a dolog.

Hőség, kánikula és kitikkadás. Annyira melegem van, hogy még az új könyvmegjelenések sem tudtak lázba hozni. Miért is hoznának, amikor annyi olvasatlan kötetem van itthon, hogy már én szégyellem saját magam - még saját magam előtt is. Bármi legyen is az ok - a meleg, a valamivel kevesebb megjelenés vagy az, hogy nyomaszt az olvasatlan könyveim száma -, de elég kevésszer csillant fel a szemem egy-egy új kiadványra. De a megszokás nagy úr és a válogatást, nézelődést nem tudom kihagyni - és hatalmas kincsekre szoktam lelni időnként.

Nagyon megy most nálam a krimi és a thriller, abból is a történetében pszicho alapokon nyugvó vagy éppen a véresebb, keményebb kategóriába tartozó - mondhatni a betegesebb fajta. És az ingerküszöböm egyre emelkedik, szóval...

Mivel olvastam a Mindhunter-Sorozatgyilkosok című könyvet - és még tetszett is -, ezért kiemelt helyet foglal el az érdeklődési listámon John Douglas és Mark Olshakerújabb kötete, az Utazás a sötétség mélyére, amelyet a Gabo Kiadó jelentetett meg - régebben és most újra. Kell! Ez nem kérdés. Érdekel, hogy az ismerthez képest mennyivel van mélyebben az ismeretlen.

Úgy vélem, hogy az előző kötet után már csak sétának fog tűnni a XXI. Század Kiadóáltal megjelentetett thriller, Cara Hunter Egy közeli ismerős című regénye. De attól még érdekel és ha úgy alakul, akkor olvasni is fogom.

Majdnem elfelejtkeztem V. E. Schwab A Fényigéző című regényéről, amely A mágia árnyalatai trilógia befejező része, mert annyira a hónap elején jelent meg. De végül eszembe jutott - a feledékenységet is a melegre fogom - és annak is örülök, hogy a Ventus Libro Kiadó ilyen gyors egymásutánban hozta a trilógia részeit. Igaz, hogy még csak az első kaland olvasásán vagyok túl - ráadásul még a véleményem sem kopácsoltam össze róla -, de most már adott a lehetőség, hogy megismerjem a teljes történetet.
Sajnos a fantasy és sci-fi kategórián belül más újdonság nem került a szemem elé. No, majd augusztusban.

Ellenben képregény fronton nagyon is aktív volt a hónap. A nagyon várt megjelenéseket és a beszerzéseimet is a Fumax Kiadó mozdította el a nulla szintről, mert nagy örömömre újra a nyomdába küldte Alan Moore és Dave Gibbons kult képregényét, amelynek ezúttal A teljes Watchmen lett a címe. Csodálatos kiadvány: a három kötet egyben, kemény kötésben. Csoda, ha az exkluzív kiadás limitált példányszáma már az előrendelés időszaka alatt elfogyott? Szerintem nem.

Hogy mi a helyzet a Nagy Marvel képregények háza táján? Szépen és ütemesen érkeznek a megjelenések. Júliusban elérhetővé váltak a Titkos háborúés a Vasember: Az öt rémálom című kötetek. Helyzetjelentésként pedig annyit, hogy a gerincképen Hulk teljes lett, Vasember karja pedig megjelent a kötetsor szélén. Ez azt jelenti, hogy haladunk, de rengeteg kötet vár még megjelenésre és persze beszerzésre.

Brandon Sandersont olvasni kell - ez nem kérdés. Amióta csak az Elantris-t a kezembe vettem - és most éppen újra megtettem - azóta vagyok rabja a szerző írásainak és merülök el a végtelennek tűnő fantáziája által teremtett újabb és újabb mágiarendszerekben, kapcsolódó eseményekben. Mert azt tudni kell, hogy Sanderson soha nem alkalmazza ugyanazt a mágiarendszert, minden sorozata vagy önálló regénye - bár ilyenből nincs túl sok - újabb világot mutat be. Még akkor is így van, ha vannak bizonyos kapcsolódási pontok. Az egyik ilyen kapocs pont a Ködszerzet (alap)trilógia és a Wax és Wayne sorozat (trilógia?) között fedezhető fel. Ez persze nem is olyan nagy meglepetés, hiszen Wax és Wayne kalandjai a ködszerzet világán - vagyis a Scadrialon - játszódnak, csak éppen közel háromszáz évvel később, mint a kezdeti események. A mágia azonban mégis más: vannak ismerős elemei, de az alkalmazhatóságát és a rendszerét tekintve mégis újat ad.

Értékelés: 9 pont a 10-ből
(mert sok idő telt el és nehezen kapcsoltam az előzményekhez)
Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2014.
Terjedelem: 424 oldal
Borító ár: 2.990 ,- Ft
Sorozat: Ködszerzet - Wax & Wayne
Előzmény:
1.) A törvény ötvözete
Folytatás:
3.) The Bands of Mourning
Műfaj: fantasy
Kapcsolódó (előzmény) sorozat: Ködszerzet

Az író magyarul megjelent további művei:
Ködszerzet sorozat (A Végső birodalom,
A Megdicsőülés kútja, A korok hőse);
Elantris (önálló regény);
Az Idő kereke sorozat egyes regényei
(Az Éjfél tornyai I-II., Gyülekező fellegek I-II.,
A Fény emlékezete I-II.)

Sanderson tehát az az író, akitől, ha érkezik egy újabb regény magyar nyelven, akkor azt azonnal el is olvasom. És pont ezzel van a problémám. Ugyanis a Wax és Wayne sorozat első kötete, A törvény ötvözetemég 2014-ben jelent meg és bizony azóta elég sok idő eltelt - kifejezetten sokat kellett várni a folytatásra. Ráadásul egy olyan folytatásra, ami nem is igazán az előző kötethez kapcsolódik az eseményeivel, hanem - a jelenlegi főszereplőket kivéve - minden lényeges dologban a Ködszerzet trilógia befejező kötet(ek)hez, A korok hőséhez csatol és utal vissza. Ebből kifolyólag még nagyobb gondban voltam, mint azt az elején képzeltem, ugyanis azt a történetet még régebben olvastam. Volt is nyűglődés rendesen, miközben próbáltam értelmezni, hogy kire is utalhat a szövegben a szerző, mert azért ennyire részletekbe menően nem maradtak meg bennem az események, a mindenféle kapcsolatok és összefüggések. Az utalások alapján - és némi ~~telefonos~~ viberes segítség igénybe vételével - lassacskán azért csak előkerültek az infók a szürkeállományom mélyéről, de a tökéletes élményhez, az elmélyedős és belefeledkezős olvasáshoz ez nagyon kevés volt.

Mert mi is történik ebben a részben? Elendel alvilágának minden fontosabb alakját árverésre invitálják, de az esemény katasztrófába fullad, amikor egy ismeretlen elkövető meggyilkolja az összes jelen lévő személyt. Wax, azaz Lord Waxillium, elmaradhatatlan társa, Wayne és a rendőrség kötelékében tevékenykedő Marasi azonnal nyomozni kezd az ügyben. A nyomok arra mutatnak, hogy az elkövető egy kandra, aki még a kandrák között is különcnek számít, mert Véreztetőnek nevezi magát - és egyébként kissé megbomlott az elméje. Már az is komoly gondot jelent, hogy miként lehet lebuktatni egy olyan lényt, aki képes bárki alakját felvenni és bárkit megszemélyesíteni, de lényegesen súlyosbítja a helyzetet a mítoszi lény elmeállapota. Az biztos, hogy a következő célpontja a kormányzó, ezért a nyomozók fő feladat a kormányzó testi épségének megvédése és persze a támadások mögötti összeesküvés felszámolása.

Már A törvény ötvözetének olvasásakor is meglepődtem azon, hogy az egyébként nem kissé grafomán Sanderson ilyen - teljesen normál - terjedelmű regényt írt.És minden a helyén volt. Persze világteremtésre már nem volt szükség, csak a módosulások bemutatására, de akkor is. A cselekmény élvezetes volt, a szereplők egyéniségek, az események pedig pörögtek, akció volt bőven és nem hiányzott a humor sem. Nincs ez másként ennek a regénynek az esetében sem. Minden helytálló, amit az előbbiekben leírtam és talán csak annyival egészíteném ki, hogy ebben a kötetben azért jutott némi hely a vallásoknak és a hozzájuk kapcsolódó filozofálgatásoknak.

Az előző kötetről az írtam, hogy a Ködszerzet trilógia ismerete nélkül is olvasható és élvezhető. Erre a kötetre ez egyáltalán nem igaz. Ha nem olvastad a Ködszerzetet, akkor teljesen meg leszel lőve, mert nem fogod érteni, hogy mi történik - ahogy fentebb írtam, hogy magam is megszenvedtem a történettel, pedig olvastam, de már régebben. Mert ez a regény tele van utalásokkal Vinre, a Korok Hősére, a terrisi hagyományokra, az allomanciára, a ferukímiára és a hemalurgiára, Oltalomra és Romlásra. Miután a szerző feltételezi, hogy ezeket a kifejezéseket, a gyakorlati alkalmazásukat mind ismered, ezért inkább a történetre fókuszál és nem a magyarázatokra. Ha nem vagy tisztában azzal, hogy kicsoda - vagy micsoda - TenSoon, akkor nem fogod érteni a tetteit. Persze a nyomozás izgalma és az összeesküvés lényege ettől még átjön, de az igazán átütő érzés elmarad.

A regény végéhez érve rájöttem, hogy bár az első köteten ez még nem látszott, az lényegesen több információt rejtett magában, mint ami akkor átjött - utólag rávilágítottak a történések. Ahogy az is nyilvánvaló, hogy Oltalommal, Romlással és azzal a bizonyos harmadikkal kapcsolatban sokkal több lett a megválaszolásra váró kérdés, mint amire a nyomkövetés, üldözés és cselszövések feltárása közepette válasz érkezett.

Wax nekem ebben a regényben kicsit merev volt - minden vakmerősége ellenére is. Amit igazán kedveltem, az Wayne lazasága volt, ahogy intézte a dolgait - egyszerűen szenzációs. Marasi személye is érdekes volt, de tőle nagyjából erre is számítottam az előzmények ismeretében. Ellenben szegény Wax rendesen megjárta - jól kitolt vele ~~a sors~~ a szerző.

Ha megveszitek a kötetet, akkor arra készüljetek fel, hogy nem fog passzolni az előzményéhez - sem méretben, sem színvilágában. A kötet nagyobb, mint a korábban kiadott Sanderson regények - kivétel a keménykötéses Elantris - és a gerince is teljesen más. A gerinc tetején található egy "Kozmerium" felirat, alatta a hozzá tartozó jelkép, majd ez alatt a "Scadrian rendszer" felirat. Ez a jelzés hivatott arra, hogy Sanderson mágiarendszereit megkülönböztesse és jelezze az egymáshoz tartozó köteteket.Örülök neki, hogy ez végre kiforrotta magát, de most mit kezdjek az eddig megvásárolt és a polcomon sorakozó kötetekkel? Miért mindig a legelső és ezáltal általában leghűségesebb vásárlók szívják meg a kiadásban jelentkező változásokat? Sebaj, a lényeg, hogy megjelent magyarul és olvashattam. Abban pedig, hogy a következő részre nem kell ennyit várni, nagyon reménykedem. Mert minden változás ellenére, természetesen az is KELL!

Ahogy a Királyok útja is, ami már a szerző egy másik sorozatának első kötete és állítólag a legjobb regénye. Én, aki imádtam a Ködszerzetet, naná, hogy kíváncsi vagyok rá, mivel tudta felülmúlni az eddig tőle olvasottakat.

Ezt a sorozatot pedig újra fogom olvasni, ha megjelent a harmadik kötet és miután újraolvastam A korok hősét. Akkor biztos teljesebb lesz az élmény.

El vagyok maradva a posztokkal - hogy stílszerű legyek -, majdnem annyira, mint Jeaniene Frost regényeinek magyar megjelenései az eredeti kiadásoktól. Úgy tűnhet, hogy kesergek, pedig alapvetően ünnepelni kellene, hogy végre - öt hosszú év után - a szerzőnek új regénye jelent meg magyar nyelven. Bár amikor a kiadó bejelentette, hogy átvette a szerző gondozását, kapásból azt feltételeztem, hogy a már megkezdett sorozat - a Cat & Bones - fog folytatódni, de mégsem így döntöttek, hanem inkább belekezdtek egy másik sorozatba. Nem, még mindig nem kesergek, csak épp a tényeket sorolom. Mert miért is kellene keseregni, amikor Cat és Bones mellett Vlad volt a sorban következő kedvenc a korábbi kalandokban. Sőt, Vlad néha megelőzte a két főszereplőt is a tetszési fokmércén, bár tény, hogy együtt voltak a legjobbak,úgy volt a legélvezetesebb a történet és a szöveg, ha mindhárman hozták a formájukat. Már amennyire emlékszem. És ugye éppen ez a nagy baj - eltelt öt év és az emlékek megfakulnak, illetve megszépülnek, aztán az ember lánya már azt sem tudja, hogy mi az igaz és mi az, amit hozzáképzelt a dolgokhoz.

Értékelés: 8 pontot ér a 10-ből
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Zafír pöttyös
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 343 oldal
Fordította: Szebegyinszki Szilvia
Borító ár: 2.999,- Ft (kartonált)
A mű eredeti címe: Once Burned
Sorozat: Az éjszaka hercege
Folytatások:
2.) Twice Tempted
3.) Bound by Flames
4.) Into the Fire
Kategória: urban fantasy, paranormális romantikus

A szerző magyarul megjelent regényei:
Cat & Bones sorozat:
Félúton a sírhoz, Karó és sírhant, Síri csendben,
Sírig hű szerelmed, A sír innenső oldalán
Spin off kötet a Cat & Bones sorozathoz:
Az első vércsepp

Szóval Vlad - és nem Drakula, mert azt nagyon utálja, ha így szólítják - régi kedvenc ugyan, de ezúttal nem abban a környezetben és szerepben láttam viszont, amiben megszokhattam. Ezúttal a számára megszokott környezetben, a szülőföldjén játszódik a történet nagy része, Vlad is inkább erdélyi vajda, sok száz éves vámpír, a hozzá tartozók vezére, mint csak az éppen aktuális kaland egyik résztvevője. Ez egyben bizsergető újdonság is, mert korábbi emlékeim szerint Vlad az a karakter, aki könnyedén elbírja a főszerep súlyát és el is tudja vinni a hátán a sztorit - feltételeztem, hogy meg sem kottyan neki ez a teher. Neki végül is nem volt semmi gondja ezzel. A probléma ott kezdődött, hogy a történetet nem Vlad nézőpontjából írta meg a szerző, hanem egy eddig ismeretlen karaktert tett meg elbeszélőnek.

És jaj, ez azért nem jött be annyira, mint amennyire jó lehetett volna. Több hiányosságot is érzek a történetben és ezek egy része alapvetően abból adódik, hogy a magyar megjelenések kissé zűrösek - már megint. Vlad ugyanis úgy lépett színre ebben a sorozatban, hogy alig kapott valami bemutatást - amit mégis, azt nem lehet karakter leírásnak nevezni. A szerző részéről jogos a dolog, hiszen azt feltételezte, hogy az olvasók ismerik a karaktert, valószínűleg kedvelik is, hiszen volt igény arra, hogy önálló sorozatot kapjon. De a magyar olvasók nincsenek ilyen optimális helyzetben. A szerencsésebbek - köztük én is - ismerik Vladot, mert olvasták a Cat & Bones sorozat köteteit - ami egy másik kiadónál jelent meg és az utolsó rész sem éppen mostanában -, de a többség most találkozott először ezzel a szereplővel. Nem csodálkoznék azon, ha az éjszaka - eme nemes és harcias - hercege sokak tetszését nem nyerné el ezzel a mostani szereplésével, mert üresnek és légből kapottnak tűnik a karaktere - és ebben a regényben az is.

Nem tudom, hogy mi késztette arra Frost kisasszonyt, hogy Vlad kezéből kivéve az elbeszélés lehetőségét, a női főszereplőnek, Leilának adja azt. Most viszont határozottan úgy érzem, hogy ez nem volt teljesen jó döntés. Ugyan Leila személye is érdekes, főleg a képességei teszik különlegessé, de a megformálása nem sikerült teljesen hitelesre. Mindjárt részletezem is, hogy mire gondolok.

Leila gyerekként balesetet szenved, alig éli túl az esetet, amikor pedig felgyógyul, jelentkeznek nála bizonyos képességek: a teste áramot termel és aki hozzáér, azt megrázza, illetve az érintéssel látja az adott alany múltját és jövőjét. Ezt a "látós" dolgot nem csak személlyel, hanem az adott illető által megérintett tárggyal is meg tudja tenni - ez esetben a tárgy gazdáját is meg tudja találni a jelenben. Nem semmi képességek, az tuti!

Leila tisztában van a különcségével és ennek eltitkolására - vagy éppen közszemlére tételére - elég jó megoldást talál: egy utazócirkusz társulat tagjakét járja az országot, soha sem marad huzamosabb ideig ugyanazon a helyen, ezért nem is kelt feltűnést. Legalábbis eddig. Mert most bizony sikerült elárulnia magát és ennek hamar híre megy, azonmód el is rabolják és arra kényszerítik, hogy találjon meg valakit. Leila rá is akad a keresett személyre, aki nem más mint Vlad - csak éppen a megbízó pechére a vámpírok eme ura gondolatolvasó és érzékeli a lány jelenlétét a fejében. Vlad persze nem tűrheti, hogy ellene törnek, ezért úgy dönt, hogy legjobb védekezés a támadás, rögvest Leilához siet és elintézi az ellene törőket. Vlad és Leila tehát megismerkedik egymással és a sztorinak ezzel nincs vége, hanem még csak most kezdődik a java.

A legnagyobb bajom Leila személyével, hogy a kora elég nehezen beazonosíthatóés bár kiderül később, hogy a húszas évei elejét tapossa, a legtöbb helyzetben úgy viselkedik, mint egy kamasz - ez pedig eléggé lehangoló és zavaró. A másik problémám a hozzá fűződő logikátlanságok sora, amelyek alapján az az érzésem, hogy Frost kisasszony nem igazán tudta még az elején, hogy mit is akar kezdeni vele. Az kiderül a regényből, hogy miként marad életben az őt is eléggé romboló képességei ellenére, de arról nem szól a fáma, hogy miként maradt életben addig - vagyis hosszú évekig -, amíg össze nem találkozott ezzel a cirkusszal. Hmm, hmm... Az alkalmazott magyarázat bizony sántít, mert amíg az egyik jelenetben mentőövnek a tűnik, egy másikban inkább a nyakba kötött kötélnek.

Nagyon tetszettek a történelmi és mítoszokhoz kapcsolódó utalások. Ugyan a főgonosz kissé sutára sikeredett és túl sokáig bujkált a sötétben, hogy aztán egy nagy dumacsatában mutatkozzon be az olvasóknak, de a múltja és a tettei jó alapot adtak az egész történetnek. Ez a rész mindenképpen piros pontot érdemel - ha még osztogatnak mostanában olyanokat. Még egy piros pontocska, hogy a gondolatolvasási képessége és a Leilával folytatott kommunikációja miatt csak megismerhetők Vlad gondolatai is, bár azért valamivel több lényegesen jobb lett volna belőle. De sebaj, éljen a titokzatosság és ki is lehetne titokzatosabb, mint ő maga, az Éjszaka Hercege. Ha már itt tartok: kevésbé arrogáns és hatalmaskodó viszont lehetett volna az uraság - legalább az elején.

Ami miatt viszont fekete pontot osztogatok, az a Vlad és Leila közötti romantikus szál, ami inkább tűnt erőltetettnek és hiteltelennek, mint hihetőnek és szenvedélyesnek. A röhejes szerelmi háromszögről - ha annak tekintem azt, amit olvastam - pedig inkább ne is beszéljünk. Szóval nem, a sztorinak ez a része nem jött be. Leila reakciói pedig különösen nem: egyszerűen gyerekesek, éretlenek és - most eléggé durva leszek - ez a csaj nem Vladhoz való. Tudom, majd a sokadik kötet után - remélem, hogy azért annál hamarabb - megcáfolom ezt a kijelentésem, mert a karakterfejlődés és egyebek, de most még tartom magam a véleményemhez.

Nagyon vártam ezt a regényt és örülök is neki, hogy megjelent, de ez az első kötet nem éppen azt az élményt hozta, amit elvártam volna ettől a szerzőtől és ettől a főszereplőtől. Remélhetőleg lesz még lehetőség megismerni a folytatásokat és akkor árnyaltabbá, valamint teljesebbé válik a kép és a történet is, mert ez így egyelőre kevés - ahhoz, amit vártam, mindenképpen. De az előzetes elvárásokat félretéve is. Sok minden idegesített olvasás közben és amikor szinte minden hibát észreveszek, akkor biztosan van valami gond a sztorival. Még így is jobb, mint a nagy többség, de Jeaniene Frosthoz képest nem annyira kiemelkedő. Tudom, azok a fránya elvárások... Egynek mindenesetre jó volt, a folytatásra pedig nyitott vagyok, mert a szerző számomra már bizonyított.

Mivel a könyves posztokkal nem haladok mostanában - legalábbis nem olyan tempóban, ahogy az számomra elfogadható lenne -, ezért úgy döntöttem, hogy arról írok, ami jobban érdekel, vagyis a növényeimről. Amelyek egyébként igencsak próbára teszik a kertészeti képességeim és a türelmem - sajnos az utóbbiból mostanában még kevesebb van, mint az előbbiből. Van egy növénykém, ami szinte feszegeti a határokat, mindig mutat valami újat az orchideák számtalan képességei közül.

Hazaérkezést követően
(2017. július 31.)

Kapcsolatunk azzal kezdődött, hogy majdnem pontosan egy évvel ezelőtt megláttam az egyik kertészeti áruház akciós polcán és azonnal beleszerettem. Egy Phalaenopsis, vagyis lepkeorchideáról volt szó, amely egészen mélynövésű volt normál társaihoz képest, de a három virágszárán egymásba érő és hullám alakba rendeződő aprócska és fehér, lilás-bordós ajkú virágai azonnal elrabolták a szívemet. Olyan volt az egész, mint egy szárakra húzott gyöngysor. Még féláron is viszonylag borsos, majd háromezres ára volt, de egyszerűen nem tudtam ott hagyni a polcon.

Új otthonában elhelyezve a növény megszolgálta a bizalmat és új bimbót hozott a virágszár végén, miközben a többi virága még mindig pompázott. Sajnos a lakásfestés keresztül húzta az igyekezetét, amit nem csodálok, mert nem árulok el nagy titkot azzal, hogy ez az esemény nem csak a növényállományt viselte meg. A megpróbáltatások miatt a növény ledobálta a virágait, azonban a virágszárát nem szárította le. A nagykönyvben leírtak szerint visszavágtam a szárakat, majd vártam a továbbiakat.

A hullám alakba rendeződő apró virágok. (2017. augusztus 15.)

Októberben azt vettem észre, hogy a szárak alvó rügyei beindultak, hajtásokat hoztak, amelyek úgy néztek ki, mintha alig valami száron rögtön bimbót akarna hozni a növény. Majd sorra le is szárította ezeket a hajtásokat - mindegyiket. Alig egy-két héten belül azonban új, zöld hajtások jelentek meg az elszáradt korábbi próbálkozások tövében és növekedni is kezdtek, de nem úgy néztek ki, ahogy azt vártam.

Az új hajtás, a tövében a visszaszárított korábbi növekmény.
(2017. november)

Néhány hét múlva kiderült a turpisság is: nem virágszárakat növesztett a növény, hanem kicsi növénykéket, vagyis keikiket. Állítólag ezek a keikik az anyanövény klónjai és akkor hozza őket ha jól érzi magát - vagy ha már ez az utolsó lehetősége a szaporodásra. Ez utóbbit azért kétlem, mert ha az orchidea növekedési tempóját figyelembe veszem, akkor elég hihetetlennek tűnik egy életképes utód kinevelése.
Állítólag az, hogy az alvó rügyből mi fog kifejlődni - virágszár vagy keiki - az a rügy differenciáltságától függ. Meg gondolom még sok minden mástól is, mert csak van oka annak, hogy elindult az egyik, aztán meggondolta magát a növény és lett belőle a másik. Mondanám, hogy értem, de nem vagyok az orchideák lelki világának alapos ismerője.

A két keiki 2018. január végén.

Az anya és a "gyerekek" 2018. március végén.

Szóval az én növénykém két keikit kezdett nevelni, méghozzá nagyon okosan, mert minden új levélkét egy új gyökér követett, tehát teljesen kiegyensúlyozott volt a növekedése. A fejlődés lassú, de folyamatos volt. Megnyugtató érzés volt. A kis növényekre meg öröm volt ránézni, mert szemmel láthatóan majd kicsattantak az egészségtől.

Jól látható az intenzív gyökérfejlődés. (2018. március)

A másik keiki: szinte kicsattan az egészségtől és a gyökérfejlődés is jól látható.
(2018. március)

Az anyanövény és a keikik 2018. április végén.

Aztán a szeszélyes áprilisi időjárásban újra igazi meglepetéssel szolgált számomra a növény: mindkét keiki hajtás virágszárat kezdett hozni, amely szépen növekedett is. A felfedezésekor hangosan sikongattam örömömben és ugráltam, mint aki teljesen elvesztette az eszét. Már azért is, mert a nagy növényeim hanyagolják a virágba borulást, ez a picike meg mindent produkál egyszerre.

Virágszár kezdemény a levelek és a gyökerek tövében. (2018. április 15.)

Növekvő virágszárak 2018. május elején.

Az anyanövény egyébként önmagában is nagyon erős volt és saját magára is fordított energiát: a "gyerekneveléssel" egyidejűleg leveleket és gyökereket is hozott. Majd április végén következett a következő meglepetés: a középső virágszár eddig alvó felső rügye fejlődésnek indult, amelynek eredménye ugyanabból a rügyből egy db (!) bimbó és egy újabb keiki lett. A bimbóból később virág is lett és egy hónapon keresztül virított is.

A középső virágszár alvó rügyéből indult hajtások: egy bimbó és egy új keiki. (2018. április 15.)

Növekszik a bimbó és már jobban látható, hogy a másik hajtás biztosan keiki lesz. (2018. május 08.)

Pár nap múlva már ki is nyílt a virága. (2018. május 11.)

Az egyetlen virág, de nagyon megörvendeztetett vele a növényke. (2018. május 11.)

A virágzás alig egy hónapig tartott.
Kellett az energia a többieknek, mert közben új gyökerek nőttek,
a levelek is fejlődtek, a virágszárakról már csak a bimbók hiányoznak.
(2018. június 15.)

A növényke valami elképesztő módon igyekezett, de sajnos pont ez okozta a problémát is: túl sokat akart és végül nem tudta kinevelni az oly áhított bimbókat a keikiken növesztett virágszárakon. Pedig igyekeztem ellátni a fejlődéshez szükséges minden földi jóval, tápanyaggal. Mikor látszott, hogy nem fog haladni a dolog, a két nagyobb keikit leválasztottam (2018. július elején), hogy a harmadik növekedni tudjon és az anyanövény se merüljön ki a nagy igyekezetben. Jelenleg ott tartunk, hogy a harmadik keiki már majdnem akkora, mint a másik kettő volt - bár a gyökerei még nem olyan nagyok. Az igazi csoda - a keikik virágzása - tehát elmaradt, de van két darab, saját nevelésű orchideám.

Az anyanövény, a szépen fejlődő harmadik keiki és az új hajtás.
(2018. augusztus 17.)

A két klónocska él és növekszik: megindult a gyökérfejlődés, mindkettőnek vannak új levelei. A virágszáraik zöldek ugyan, de nem fejlődtek tovább. Jelenleg vízkultúrás neveléssel próbálkozom mind a kettő esetében. A szakirodalom szerint akkor érdemes leválasztani és elültetni a kicsiket, amikor aktív a gyökércsúcs, tehát növekedésben van. Mivel a leválasztáskor ez nem volt adott, maradt a vízkultúra. Most viszont már működhetne a normál ültetőközeg is, ezért szerintem megpróbálkozom vele, mert az mégis egyszerűbb a kezelés szempontjából.

Az egyik kicsike az irodámban van, a másik a lakásban: tesztelem, hogy azonos genetikájú növények miként fejlődnek eltérő körülmények között.

Az immár önálló növényke, amely egyelőre szépen fejlődik. (2018. augusztus)

Az anyanövény azonban még nem végzett a meglepetésekkel: újabb alvó rügy indult növekedésnek.

Újabb hajtás egy eddig inaktív alvó rügyből. Ez sem virágszárnak néz ki.
(2018. augusztus)

Nem tudni, hogy hol lesz a vége, mert még mindig vannak inaktív rügyek az egyébként folyamatosan zöld virágszárakon. Szóval a növényke okozhat még további meglepetéseket. Aztán remélem, hogy ha elfogytak a rügyek, akkor majd újra láthatom virágozni is. De az sem lenne probléma, ha előtte adna nekem időt arra, hogy átültessem, mert már annak is itt lenne az ideje, viszont ameddig ennyire aktív, addig nem akarom piszkálni.

Volt egyébként még egy hármas keikit nevelő növényem, de az a példány nem volt ennyire sikeres, mert a kicsiknek nem voltak elég fejlettek a gyökerei, amikor le kellett őket választanom. Még így is alig sikerült megmentenem az anyanövényt, a kicsik pedig küzdenek a túlélésért - bár gyökereket nem szándékoznak hozni, így pedig elég kevés esélyük van. Azért megmutatom őt/őket is:

A másik szaporodó növényem: anyuci és a hármas ikrek. (2018. május)

A keikik levelei gyönyörűek, azonban a levélzet és a gyökérzet aránya nincs egyensúlyban.
(2018. május)

A többiek? Ők nem produkálnak ilyeneket. Egyelőre virágozni se akarnak - egy kivételével -, de remélem, hogy télen majd fognak, mert a leveleket és a gyökereket nagyon nyomják. Szóval fel a fejjel, mert az új virágszárak a levélemeletek közül jönnek, így az esély adott. Télre egyébként is tervezek nekik mesterséges megvilágítást, hogy ne járjak új, mint az elmúlt télen jártam.

Donato Carrisi az a szerző, akinek csak egy könyvét kellett elolvasnom ahhoz, hogy véglegesen beleszeressek egyedi stílusába, a történetvezetésébe és kissé kitekert gondolatvilágába. Igaz, hogy több regényét nem is olvashattam volna, mert mindössze csak ennyi jelent meg magyar nyelven. Eddig. Mert öt évvel a Démoni suttogás után végre ismét a kezembe vehettem egy olyan kötetet, amelyet Carrisi írt. Igaz ugyan, hogy A lelkek ítélőszéke nem a Mila Vasquez sorozat folytatása, hanem egy másik sorozat kezdő kötete, de ez csak jelentéktelen apróságnak tűnt az öröm mellett, amelyet a magyar megjelenés jelentett a számomra.

Ahogy a fantasy, úgy a krimi és thriller kötetek esetében is érezni a stíluson, ha a szerző nem angolszász területen él, illetve alkot - valahogy más az egész összhatása. Valamiért úgy alakult, hogy krimi és thriller zsánerben sokkal több esetben olvasok európai szerzőtől, mint fantasy esetében - bár tény, hogy továbbra is az eredetileg angol nyelvű regények vannak túlsúlyban az olvasmányaim között. Viszont ott van a sorban Franck Thilliez, Jean-Christophe Grangé, Sebastian Fitzek, Pierre Lemaitre vagy éppen Donato Carrisi, és mindegyikük regénye valami mást adott a számomra élmény szempontjából, mint az amerikai kontinens vagy a ködbe burkolózó szigetország szerzőinek írásai.

Értékelés: 9 pontot kap a 10-ből
Kiadó: General Press
Kiadás éve: 2018.
Terjedelem: 523 oldal
Fordította: Fogarasi Márta
Borító ár: 3.990,- Ft
A mű eredeti címe: Il tribunale delle anime
Sorozat: Marcus
Folytatás:
2.) El cazador de la oscuridad
Műfaj: krimi, thriller

Mit is nyújt A lelkek ítélőszéke az olvasónak? A könyv első felében mindenképpen a zavaros érzések uralkodnak el - a szereplőkön és az olvasón is.Marcus azért érzi elveszettnek magát, mert semmire sem emlékszik, még a nevére sem.És pont ezért kénytelen mindent elhinni, amit a társa - vagy inkább mentora - állít: vagyis, hogy Marcusnak különleges képességei vannak, azok felhasználásával olyan bűnügyeket oldanak meg, amelyek elsőre nem is tűnnek annak. Az a csoport, amelynek Marcus is a tagja, ezekre az ügyekre specializálódott.
Sandra, a történet másik főszereplője azért érzi elveszettnek magát, mert elhunyt férje nélkül üresnek érzi a lakását és az életét is. A férfi, aki korábban mindent elmondott neki, most hagy egy hangposta üzenetet, amelynek tartalma köszönő viszonyban sincs a későbbi történésekkel: azt állítja, hogy Oslóban van, majd megérkezik a hír, hogy Rómában leesett egy épületről. Sandra nem érti, hogy miért hazudott neki a férfi, de fáj minden vele kapcsolatos gondolat, ezért kerüli is azokat. Egészen addig, amíg valaki el nem kezd érdeklődni a halálakor a férfinál lévő és azóta a bűnjel raktárban porosodó dolgai iránt. Ez pedig felébreszti Sandra ösztöneit és maga is nyomozásba kezd.

És hogy érzi magát az olvasó? Nem kevésbé összezavarodva, mint a főszereplők, mert igyekszik felfogni az információmorzsákat, a jelenben és a múltban játszódó eseményeket és egymás mellé helyezni azokat.
A fentiekből következik, hogy két történetszál már biztosan van a regényben: Sandra és Marcus nézőpontja. Van azonban más is, egy múltbeli történéseket felelevenítő szál, amelyről úgy érezni, nem sok köze van az éppen aktuálisan zajló eseményekhez - pedig nagyon is sok van.

Carrisi, igazi olaszhoz méltóan, olyan alapokhoz nyúl, amely jellemző a városra, amelyben a történet jelentős része játszódik: elbeszélésébe beleszövi a vallást és annak teljes intézményrendszerét. Semmi sem kelti fel jobban az olvasó figyelmét és kíváncsiságát, mint a rejtélyekkel övezett és immár illegálisan működő titkos szövetség. Ez pedig nem más, mint a Paenitentiaria Apostolica, vagyis a lelkek ítélőszéke néven létrehozott szervezet. Működésének alapja, hogy az egyszerű pap a halálos bűnök alól nem adhat feloldozást, ezért a gyónás szövegét továbbítania kell egy magas rangú főpapokból álló testületnek. Ez a testület, a penitenciáriusok hozták meg az ítéletet és gondoskodtak annak végrehajtásáról is.

Hogy mi köze a penitenciáriusoknak ehhez a történethez? Nagyon is sok. A regény egy olyan esettel kezdődik, amelyben egy sorozatgyilkos élete a korábbi áldozat húgának kezében van. Minden csak az adott pillanatban hozott döntésen múlik: képes-e megbocsátani vagy sem, a szakmai vagy az emberi érzései kerekednek-e felül? Bár ez is fontos, a lényeg ott bújik meg, hogy ki volt az, aki így összehozta az eseményt és azok szereplőit.

Bár az események lassan haladnak előre, de a komótos tempó ellenére sem találtam azokat unalmasnak. A titkok egymást érik és nagyjából senki sem tud semmit, aki pedig igen, az sem túl bőbeszédű. Elvégre ez egy titkos szervezet, amely túlélte az évszázadokat és az üldözéseket. Nehezen kerülnek felszínre az információk, közben sok minden történik, a végére viszont összeáll minden.

Nekem kifejezetten tetszett Marcus nyomozási technikája, ahogy modern kriminológus módjára rakja egymás mellé alapos megfigyelései eredményeit és alkotja meg az elkövető profilját. Pedig ő egy pap. Természetesen segítségére van a penitenciáriusok titkos archívuma is, azonban annak tartalmához csak korlátozottan fér hozzá. Érdekes volt figyelni, ahogy Marcus rááll a nyomra és követni kezdi azt, közben pedig kerülgeti a hivatalos bűnüldözési szervezet embereit, kerüli a feltűnést és bujkál szinte mindenki elől. Közben pedig keresi önmagát, hiszen nem emlékszik a múltjára, az emlékei csak foszlányokban bukkannak fel az elméje mélyéről.

Ez is egy olyan történet, amelyet a befejeztével újra el kell(ene) olvasni elölről vagy legalább újra átgondolni az eseményeket, mert a végső konklúzió ismeretében teljesen már értelmet nyernek az egyes történések, utalások, mozzanatok. Carrisi pedig kifejezetten remekel ebben a műfajban és ezzel a technikával. Olvasás közben közel sem éreztem úgy, hogy annyira és mindennél jobban tetszik a történet, de a vége ismeretében már nyugodtan kijelenthetem, hogy tökéletes, furfangos, titokzatos és mindenképpen másodszori (többszöri) olvasásra is ajánlott.

Róma ideális háttere ennek a vallási jellege ellenére is inkább pszichológiai alapokon nyugvó izgalmas kriminek, amelynek a szálai és a történések következményei a Vatikánnál sokkal messzebbre mutatnak.

Bár nem tetszett annyira, mint a szerző másik regénye - valószínűleg a túlzott elvárások miatt -, de azért ez is nagyon jó volt. Alapvetően én az ilyen történeteket szeretem, amelyekben együtt van a titokzatosság, a nyomozás, az emberi lélek mélyén lakozó rejtélyekés minden, ami azok felfedéséhez szükséges. Egyszerre alapos, érdekes, informatív és megdöbbentő. Nagyon remélem, hogy nem kell sokat várni Marcus következő kalandjára, mert kíváncsi vagyok, hogy ezek után merre viszi tovább az eseményeket a szerző. De érdekelne a másik sorozat még hiányzó kötete is és úgy egyébként minden, amit Carrisi írt, mert bármit is vet papírra, az mindenképpen olvasásra érdemes.

Korábban - évekkel ezelőtt - olvastam a trilógia első kötetét és nagyon, minden addiginál jobban felidegesített a történet. Akkor úgy éreztem, hogy nem is akarom megismerni ennek a gyötrelmes szerelemnek a folytatását, a szereplők további nyűglődését és fájdalmát. Aztán lassacskán csak elcsitultak az indulataimés a megjelenéseket követően a polcomra kerültek a kötetek. Illetve az utolsó nagyon fel se került, mert amint megérkezett a csomagban, nekiláttam az első kötet újraolvasásának. Valamivel kevésbé húztam fel magam a hazugságokon és jobban figyeltem a reakciókra, az elejtett utalásokra, titokzatos félmondatokra, jelekre - így aztán sokkal élvezetesebb volt az egész, mint az első olvasás alkalmával. Folytattam is a következő két kötettel és mivel úgy gondolom, hogy ez az egész sztori csak egyben értelmezhető és értékelhető, ezért most egyben is írok róla.

Értékelés: 6 pont a 10-ből
(mert végtelenül felidegesített a kínlódás)
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Rubin pöttyös
Kiadás éve: 2014.
Terjedelem: 280 oldal
Fordította: Sándor Alexandra Valéria
Borító ár: 2.999,- Ft
A mű eredeti címe: The Opportunist
Sorozat: Szeress, ha hazudok is
Folytatás:
2.) Dirty Red - Zűrös vörös
3.) Thief - Tolvaj
Műfaj: romantikus

Olivia és Caleb a főiskolán találkozott egymással. Megismerkedésük szokványos, a suli sztárja felfigyel a zárkózott lányra és randira hívja, de csak elutasítást kap cserébe, amely természetesen az ostrom további folytatására ösztönzi. A klisék ezzel nem érnek véget, mert Caleb Drake nem csak sztár, hanem jóképű és gazdag is - és persze angol akcentusa van, mert a szigetországban született és nevelkedett egy ideig. Olivia Kaspen ezzel szemben árva, egyedül van a világban, szegény, mint a templom egere, a főiskolán ő az egyetlen ösztöndíjas és eléggé tüskés, zárkózott személyiség. Kettősük olyan, mint a tűz és a víz, mégis jól megértik egymást - főleg a kapcsolatuk elején. A bizalom azonban nehéz kérdés és ha valaki állandóan bizalmatlan, akkor az előbb vagy utóbb úgy is talál valami okot arra, hogy bizonyítsa az igazát, a hazugságok pedig utol érik az embert. Olivia pontosan ilyen és erre rá is megy a kapcsolata.

Történetünk ott kezdődik, hogy három év telt el a szakítás óta és Olivia újra összefut Calebbel. A szívének olyan, mintha az a három év nem is létezne, nem tud elszakadni a férfi látványától. A csúnya és fájdalmas szakítást követően zűrre és problémára számít, de mást kap. Kiderül, hogy a férfinak amnéziája van, semmire sem emlékszik a balesete előtti időből. A nő számára ez olyan, mintha helyre hozhatná a korábban elkövetett hibáit és ki is használja a hirtelen adódott lehetőséget a férfi ismételt meghódítására. A terv egészen jól is működik addig, amíg fel nem bukkan a férfi jelenlegi barátnője - majdnem menyasszonya - és tönkre nem teszi az éppen alakuló idillt.

Ez tehát az alapeset és innen indul az a mérhetetlen mennyiségű szenvedés, amely biztosan nem hagyja nyugalmi állapotban az olvasó érzelmeit. A történet szerkezete eléggé egyedi és ezért mindenképpen elismerést érdemel a szerző - ahogy az átélt szenvedések mennyiségéért is. Mit is jelent ez az egyediség? A három főszereplő mindegyike kap egy kötetet, ahol bemutathatja a saját nézőpontját - a jelenben és a múltban is történtekkel kapcsolatban is -, közben pedig időben is halad előre a történet.A teljes sztori közel másfél évtizedet ölel felés ezalatt rengeteg minden történik a szereplőkkel - van, ami azonban mégsem változik.

Az első kötet, a The Opportunist - Kihasznált alkalom, Olivia nézőpontját jeleníti meg, az ő kissé zárkózott és zavaros személyiségét ismerhettem meg belőle. Bevallom, hogy nem értettem, miért is bánik olyan keményen önmagával, mert nem találtam annyira rossznak és bűnösnek, amennyire szapulta magát. Pont ezért idegesített az, hogy nem volt képes elszakadni Calebtől, hogy újra elkövette ugyanazokat a hibákatés képes lett volna újra feláldozni mindent egy férfiért, aki szerintem meg sem érdemelte ezt. A nem múló vonzódás és a megszállottság oka lassan kibontakozik a múltbeli jelenetekből, de a jelen eseményei továbbra is kissé zavarosnak, érthetetlennek és mindennél dühítőbbnek tűntek számomra. A regény befejezése igazi gyomorra mért ütés, amelyet az epilógus talán enyhít egy kicsit, de mivel ez még csak a trilógia első kötete, tudtam, hogy a szenvedésnek még közel sincs vége.

Értékelés: 8 pont a 10-ből

(mert jobban tetszett, mint számítottam rá, de...)

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadói sorozat: Rubin pöttyös

Kiadás éve: 2015.

Terjedelem: 293 oldal

Fordította: Sándor Alexandra Valéria

Borító ár: 2.999,- Ft

A mű eredeti címe: Dirty Red

Sorozat: Szeress, ha hazudok is

Előzmény:

1.) The Opportunist - Kihasznált alkalom

Folytatás:

3.) Thief - Tolvaj

Műfaj: romantikus

A második kötet azé a szereplőé, akit még Oliviánál és Calebnél is jobban utáltam, Leah Smith-é. Hosszú ideig el sem tudtam képzelni, hogy olvasni akarok egy olyan regényt, amelynek ez az utálatos nő a főszereplője, ahol az ő nézőpontja érvényesül majd közel háromszáz oldalon keresztül és csak úgy szabadulhatok tőle - vagy még úgy sem -, ha minél gyorsabban a kötet végére érek. A Dirty Red - Zűrös vörös pont arról szól, amit a címe is sugall, egy mérhetetlenül zűrös vörös hajú nőről, aki számomra továbbra is a gonosz boszorka megtestesítője, az önzés mintaképe.

Azt hittem, hogy mindennél jobban utálni fogom ezt a nőt, de inkább csak szántam őt, mert felállított egy csapdát, ami mindenki számára szörnyű volt, de a következményeket neki magának volt a legnehezebb elviselnie. A kötet szerkezete továbbra is megegyezik az előző regényével, a múltbeli és a jelenben játszódó jelenetek váltakoznak,így lassan az is kiderül, miért viselkedik Leah úgy, ahogy az a könyvben szerepel. Nem, még ettől sem lett szimpatikusabb a számomra a személye, de talán jobban érthetővé váltak a cselekedetei. Közben persze ez a regény is tele van utalásokkal és jelekkel, amikre figyelni kell. Néhány, Olivia szemszögéből már korábban megismert jelenet teljesen más színben tűnik fel. Kissé érthetőbbé vált Olivia és Caleb egymás iránti vonzódása és Leah megszállottsága is.Újabb közel egy év telik el a történet időrendjében, mire a kötet vége elérkezik és a befejezést megint csak egy jól betalált gyomrosként tudnám leírni. De ami igazán meglepett az mégis az, hogy élveztem ennek a résznek az olvasását, mert sokkal jobban csúszott, mint a kezdő kötet. Jöhetett tehát a következő - már csak azért is, mert most már muszáj volt ennek a mérhetetlen szenvedés és másnak ártó dömpingnek a végére érnem.

Az előzmények ismeretében Caleb nézőpontja, a Thief - Tolvaj címet kapott történetrész érdekelt a legjobban. A szerző ügyesen építette fel a karakterét, mert amíg a kezdő kötetben egy gazdag ficsúrnak éreztem, akinek az kell, amit nem kaphat meg, addig a második részben árnyaltabb lett a személyisége, bemutatásra kerültek más oldalai is. Aztán itt volt ez a harmadik kötet, amelynek az eleje gyakorlatilag ismétlés, a korábbi események Caleb szemszögéből történő zanzásított összefoglalója. Mivel egymás után olvastam a sorozat részeit, ezért túl sok új információt nem adott, de ha nem így történt volna, akkor bizony nagyon éreztem volna az összefoglaló indítás, felvezetés hiányát.

Értékelés: 9 pont a 10-ből
(mert kerek egésszé vált a történet)
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Rubin pöttyös
Kiadás éve: 2018.
Terjedelem: 293 oldal
Fordította: Sándor Alexandra Valéria
Borító ár: 2.999,- Ft
A mű eredeti címe: Thief
Sorozat: Szeress, ha hazudok is
Előzmény:
1.) The Opportunist - Kihasznált alkalom
2.) Dirty Red - Zűrös vörös
Műfaj: romantikus

Merthogy megint előrébb haladtunk az időben és újabb évek teltek el, a szereplőink alapvető hozzáállása pedig semmit sem változott. Talán csak úgy gondolják, hogy jobban tudják mit akarnak és eszerint cselekszenek, de ez nem könnyíti meg az életüket - egyáltalán nem. Kellett ez a harmadik rész, nagyon kellett, mert végül ez kötötte össze a korábbi történéseket, adott értelmet az értelmetlennek - már ha egyáltalán azokat meg lehet magyarázni - és töltötte ki a események, érzelmek és reakciók korábbi hézagait. Figyeltem a korábban elhangzott - és a könyvekben előrelátóan bejelölt - utalásokra és azt kell mondanom, hogy a szerző szépen lezárt mindent, elvarrt minden szálat.

Továbbra is azt gondolom, hogy az, amit ez a három személy művel egymással és a környezetük tagjaival, az bizony nem egészen normális - valószínűleg pont ezért talán még meg is történhet. Mert sajnos az emberi érzelmek bonyolultak és bizonyos kombinációban akár pont olyanok is lehetnek, mint ami ebben a trilógiában szépen lassan kibontakozik az olvasó szeme előtt. A kulcsszó - véleményem szerint - továbbra is a kommunikáció. Mert ha a szereplőknek van lehetőségük megbeszélni a problémáikat, a félreértésre okot adó helyzeteket, akkor alapvetően nem történik meg az, amiről ebben a trilógiában olvastam. Az biztos, hogy nem csak a pénz kell a boldogsághoz, mert ebben a történetben mindenki gazdag és sikeres, mégis mérhetetlenül szerencsétlen.

Nem egy szokványos szerelmi történet, nem egy szokványos szerelmi háromszög~~(négyszög vagy még inkább sokszög)~~, de így egyben olvasva tudom ajánlani. Persze lehet, hogy érdemes az olvasás mellett nyugtató teát szürcsölgetni, de mindenképpen türelemmel lenni a hirtelen érzelemből elkövetett tettekkel a sorozatos félreértésekkel és a végtelen nyűglődéssel szemben.

Sokat gondolkoztam azon, hogy a szerző miként is rakhatta össze ezt a történetet, de csak úgy történhetett, hogy megírta azt lineáris időrendben, aztán szépen összekeverte a fejezeteket. Ha mégsem így történt, akkor vagy nagyon átérezte az egész sztorit, vagy pedig egy elképesztő memóriával rendelkező ember, vagy nagyon jó szerkesztői vannak.

A lényeg, hogy bár nehezen indult a kapcsolatom ezzel a trilógiával, ahhoz képest most úgy érzem, hogy megérte elolvasni. Lehet, hogy egyszer majd újra is olvasom, de az biztos, hogy nem mostanában lesz. Drámából egyelőre elég volt ennyi.

Ez az augusztusi hőség - no meg az, hogy az előtte lévő hónapok sem voltak hűvösebbek - teljesen elbágyasztott és olyan vagyok, mint valami kókadozó növény: áhítom a felfrissülést. Nem is lenne a meleggel baj, ha vízparton ücsöröghetnék vagy árnyékban hűsölhetnék, de a tetőtéri irodában valamivel nehezebben múlnak a napok és sokkal kimerítőbb még a gondolkodás is. Ez lehet az oka annak, hogy sem az olvasás, sem pedig a blogolás nem ment ebben a hónapban. Még a friss megjelenések ütőerén is csak érintőlegesen tartottam rajta a kezem. Ezért is vagyok elmaradva ezzel a poszttal is és csapom össze most gyorsan, hogy legalább ezzel ne legyek csúszásban.

Az Agave Könyvek friss megjelenéseiről csak azért nem maradtam le, mert a kiadó nagyon jól tervez és tájékoztatja az olvasóit - mindig és mindenről időben. Ezért gyakorlatilag az előrendelés leadása után csak arra kellett figyelnem, hogy a csomagot átvegyem. Mi is volt abban a küldeményben? Természetesen N. K. Jemisin A megkövült égbolt című regénye, amely A megtört föld trilógia befejező kötete. A szerző történelmet írt ezzel a sorozattal, mert zsinórban harmadszor hozta el sci-fi kategóriában a legjobb regénynek járó Hugo-díjat. Most, hogy lezárult a történet, akár már olvashatnám is - mert eddig bizony egy sort sem sikerült teljesítenem.

Richard Morgan Törött angyalok című regénye számomra nem újdonság, de a könyvpiacon már régóta hiánycikknek számított. Annak idején ez a Takeshi Kovacs sorozat második kötetének számított, ma inkább a Valós halál sorozat középső részeként emlegetik - mert így jobban kapcsolható a filmsorozathoz. Az biztos, hogy számomra mindig is az eredeti sorozatcím marad az igazi.

Ha már sci-fi, akkor nem maradhat ki a felsorolásból Neil deGrasse Tyson Terítéken a világegyetem - Asztrofizika mindenkinek című könyve, amely tömören és érthetően magyarázza el a világegyetem titkait, vezeti be az olvasót az asztrofizika bonyolult világába. Kezdő sci-fi olvasóknak - talán még a haladóknak is - adhat olyat, amitől élvezetesebbé és érthetőbbé válik egy nem éppen könnyed tartalmú sci-fi olvasmány. Az űr rejtélyeit a Kossuth Kiadó hozta el a magyar olvasóknak.

Fantasy terén a Delta Vision vitte el a prímet ebben a hónapban, bár tény, hogy ezekről a könyvekről már a múlt havi posztban is szólnom kellett volna. Sebaj, a lényeg, hogy végre megjelentek, most már csak be kell szereznem őket.

A hónap legfontosabb megjelenése Greg Keyes Született királynő című regénye. Ezzel a két kötetben napvilágot látott negyedik résszel végre a befejezéséhez érkezett A tövis és a csont országai sorozat. Szívesen beszámolnék a regényfolyammal kapcsolatos eddigi élményeimről, de sajnos olyanok nincsenek. Ez a történet is azok közé tartozik, amelyeket ideje lenne már elkezdenem.

Nem így van ez A Dresden-akták sorozattal, amelyből az első kötetet már olvastam. Ebben a hónapban a sorozat harmadik kötete, a Kísértő vész került a boltokba. Jim Butcher sok-sok kalandot írt már meg a csetlő-botló varázsló főszereplésével, a kiadó pedig azt ígérte, hogy mindegyiket elhozza nekünk, ezért meglehetős nyugalommal várom a további megjelenéseket.

Mostanában nagyon mennek a thrillerek, a véres gyilkosságokat tartalmazó regények, de jöhetnek a titkok és a hazugságok is. Így került a figyelmem középpontjában Anders de la Motte Halálos őszés T. M. Logan Hazugságok című regénye. A General Press Kiadónál valakik nagyon jó érzékkel választják ki a borzongós regényeket, ezért remélem, hogy ha az előbb említettek a kezembe kerülnek, akkor nem fogok bennük csalódni. Amit eddig olvastam a kiadó kínálatából, az nagyon bejött.

Marvel képregény fronton sem állt meg az élet. Augusztusban megjelentek a Fenegyerek: Újjászületés, az Amazon: Egyedülálló zöld nőés a Marvel: Zombik című részek. Ezek még beszerzésre várnak, a többiek - a már beszerzettek - meg java részt még olvasásra.

Egyelőre ennyi. Remélhetőleg a némileg elviselhetőbb hőmérsékletű ősz az olvasási kedvemet is visszahozza majd. Persze ahhoz, hogy posztoljak ez nem szükséges, mert olyan öt-hat könyv vár arra, hogy írjak róla és megosszam veletek - már csak rá kellene vennem magam a klaviatúra csapkodásra.

Annak idején - évekkel ezelőtt - olvastam az első kötetet és a fiatal főszereplő, valamint a young adult kategória ellenére is úgy gondoltam, hogy egy egészen élvezetes történetet hozott össze a szerző. Nem voltam maradéktalanul elégedett az olvasmánnyal, mert a posztapokaliptikus hangulat és a részletes leírások ellenére is éreztem valaminek a hiányát, aminek tárgyát a mai napig nem tudom megfogalmazni. Leginkább úgy éreztem, hogy nem tudtam elmerülni a történetben, valami miatt csak a felszínén úsztam az egésznek. Nem mondhatom azt, hogy ez a pillanatnyi érzelmi állapotom miatt, mert másodszori olvasásra is ugyanez az érzés töltött el: továbbra sem tudtam átérezni teljes mélységében az eseményeket, a szereplők sem fogtak meg maguknak.

Értékelés:7 pontot ér a 10-ből
(mert sok volt az utazás és kevés idő jutott a lényegre).
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Vörös pöttyös
Kiadás éve: 2013.
Terjedelem: 342 oldal
Fordította: Ancsa T
Borító ár: 2.999,- Ft (kartonált)
A mű eredeti címe: Angelfall
Sorozat: Penryn és a Végítélet (Angelfall)
Folytatások:
2.) World After - Túlélők világa
3.) End of Days - A vég napjai
Kategória:

Eltelt pár év az első olvasás óta és ahhoz, hogy befejezzem a sorozatot, újra kellett olvasnom az első részt - nem a bonyolult cselekmény, hanem inkább az alapok miatt. Annak idején külön írtam az első kötetről, de haladva előre az olvasással úgy döntöttem, hogy elég lesz egy poszt a teljes trilógiának. És végül ez így is valósult meg.

Miről is szól ez a trilógia? A történet elején rögtön egy posztapokaliptikus környezetben találja magát az olvasó, ahol a narrátor, az események elmesélője egy fiatal lány, aki az anyjával és a húgával menekül. Hogy mi elől? A bandák elől, a helyzet elől, az angyalok elől. Igen, az angyalok elől. Ugyanis az angyali sereg a Földre érkezett, majd ezt követően rögtön lelőtték a Hírvivőt, Gábriel arkangyalt, az egyetlent, aki tudta, hogy miért is érkeztek ide, az emberek világába. Az angyalok érkezése természeti katasztrófák sorát okozta, ezzel felborítotva az addigi rendet és megsemmisítve az emberi civilizáció vívmányait, köztük az elektromosságot is. A rend felbomlott, az utcákat elfoglalták a bandák, akik új határokat jelöltek ki, a saját törvényeik szerint éltek - közben pedig az angyalok vadásztak az emberekre.

Penryn szemtanúja lesz annak, ahogy egy csapat angyal levágja egy másik angyal szárnyait, majd az egyikük elragadja Penryn húgát. A lány megmenti az angyalt és magához veszi a szárnyait, mert úgy gondolja, hogy a tőle származó információk birtokában megtalálhatja és megmentheti a húgát. A sebesült angyal nem más, mint Rafael arkangyal, aki azonban a szárnyai nélkül eléggé elveszett. Az angyal és a lány nekivág az útnak, amelynek végén az angyalt a szárnyai visszavarrása, a lányt pedig a húga megtalálása várja. Talán.

Az első rész, az Angelfall - Angyalok bukása kötet nagy része a világ bemutatásával telik el, eléggé komótosan haladnak előre az események, az aszfalt koptatásával, az erdőben bujkálással több oldalt írt tele a szerző, mint amennyit a vége eseményekkel, a lényeggel. Mert igazán akkor gyorsulnak fel az eseményekés lépnek az addigiaknál sokkal mozgalmasabb fázisba, amikor a főszereplők megérkeznek a Fészekbe és felfedezik annak szörnyű titkát.A vége, az utolsó oldalak történései igen jól sikerültek és érdekessé, olvasásra szükségessé tették a folytatást.

A második kötet, a World After - Túlélők világa pontosan ott folytatódik, ahol az első rész véget ért: Penryn a skorpióangyal mérgétől bénultan fekszik az Ellenállás tábora felé haladó autó platóján, miközben mindenki azt hiszi róla, hogy meghalt. De Penryn él és életre is kel. A húgával és az anyjával elég különös kompániát alkotnak, akiket nem is sokáig tűrnek meg maguk között a túlélők. Rafi közben Belielt üldözi és vissza akarja szerezni tőle a szárnyát.

Értékelés: 6 pontot ér a 10-ből

(mert megint csak oda-vissza szaladgált mindenki).

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadói sorozat: Vörös pöttyös

Kiadás éve: 2015.

Terjedelem: 381 oldal

Fordította: Ancsa T

Borító ár: 2.999,- Ft (kartonált)

A mű eredeti címe: World After

Sorozat: Penryn és a Végítélet (Angelfall)

Előzmény:

1.) Angelfall - Angyalok bukása

Folytatás:

3.) End of Days - A vég napjai

Kategória:

Az volt az érzésem, hogy a szerző egy nagyon összetett történetet akart az olvasói elé tárni, tele misztikus és bibliai utalásokkal, lényekkel és persze a Végítélet Napjának eljövetelével. Mégis ez a kötet amolyan töltelék részre sikeredett, mert a szereplőink csak nem jutottak egyik szintről a másikra, egy helyben topogtak vagy éppen oda-vissza rohangáltak. Többek között Rafi sem igazán halad a szárnya visszaszerzésével, pedig ő a nagy harcos, Beliel pedig sérült - mégsem sikerül lejátszaniuk a nagy meccset. Az egyedüli cél, amit sikerült elérni és megvalósítani az az angyalok által végzett kísérletek felderítéseés átmeneti akadályozása, de mindez későn, mert a baj legnagyobb része már megtörtént.

Annak ellenére, hogy tele volt nagyon jó ötletekkel és a romantika még mindig nem burkolta rózsaszín cukormázba a történéseket, igazából rengeteg minden idegesített ebben a részben. Kezdjük mindjárt Uriel idióta szokásával a háta mögött masírozó két nőről, akiket korábban szobadísznek használt. Aztán folytatva a színpadias jelenetekkel, amelyekkel meg akarja győzni az angyalokat a Végítélet Napjának közeledtéről. Rafi sem hozza azt a színvonalat, amit elvártam tőle, keveset is szerepelt a történetben.Annál több volt viszont Penrynből és a családjából. Nem volt ez rossz, de megint csak lehetett volna sokkal jobb is.

A befejező kötetben, az End of Days - A vég napjai címet viselő rész megint csak egyenes folytatása a második kötet befejezésének. Rafi, Penryn, Paige és a sáskái menedéket keresnek, ahol átmenetileg meghúzhatják és kipihenhetik magukat. A szárnyától megfosztott és sérült Beliel szintén velük tart, mint a fogjuk.

Az eddig viszonylag logikusan felépített események már a kötet legelején elkezdenek összeomlani és megtelni logikátlanságokkal, furcsaságokkal. Kezdetnek mindjárt ott van a nagy harcos arkangyal, aki jobban tart a kishúgtól, mint Belieltől. De ez még semmi, mert amikor Beliel csellel ráveszi Penrynt a kard használatára és két pokolfajzat kel át azon keresztül a pokolból, akkor Rafi nem tesz semmit sem velük, sem pedig Beliellel kapcsolatban - majd csodálkozik, hogy a két pokolszökevény kiszabadítja az angyalt, akinek természetesen nyoma vész és később még bőségesen okoz majd bosszúságot. Egyáltalán hogy kerültek elő a pokolfajzatok? Eddig még csak említés sem történt róluk, most pedig egyszerűen a történések kulcsszereplői, alakítói lettek.

Értékelés: 4 pontot ér a 10-ből

(mert megint csak oda-vissza szaladgált mindenki).

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadói sorozat: Vörös pöttyös

Kiadás éve: 2016.

Terjedelem: 365 oldal

Fordította: Ancsa T

Borító ár: 3.299,- Ft (kartonált)

A mű eredeti címe: End of Days

Sorozat: Penryn és a Végítélet (Angelfall)

Előzmény:

1.) Angelfall - Angyalok bukása

2.) World After - Túlélők világa

Kategória:

Aztán ott van Penryn, akinek eddig a túlélés és a húga megmentése lebegett a szeme előtt célként, most meg mintha hormonkezelést kapott volna, egyfolytában tüzel és mászik rá az arkangyalra. Teszi ezt annak ellenére is, hogy tudja az angyalok nem létesíthetnek kapcsolatot az emberek lányaival, mert elbuknak és a kárhozat lesz a sorsuk. Szóval az eddig példásan viselkedő Penryn kifordul önmagából és mintha semmi sem érdekelné, semmit sem fogna fel a problémából, csak és kizárólag az érdekli, hogy ott viszket neki, ahol eddig még nem.

Pedig ez a rész is tele volt ám jó ötletekkel, mert a pokolban játszódó jeleneteket nagy élvezettel olvastamés el is ámultam tőlük rendesen. A bukott angyalok, a pokolfajzatok, a démonvezérek, a bukottak beavatása, az elemésztettek, a démonvezérrel kötött alku... ezek mindegyike nagyon jó ötlet és az egész jelenet fantasztikusra sikerült. Beliel története több volt mint megható, mert egyszerre volt gyönyörű és volt tele reménytelenséggel, indulattal. Szerintem rá tovább fogok emlékezni, mint Rafira és hirtelen jött szerelmére.

A szárnyalást követően a kötet végére a szerzőnek sikerült agyon csapnia mindent, amit addig felépített: az Ellenállás vezérének választott kamaszlány, a végső összecsapás előtt szabadtéren megrendezett tehetségkutató verseny - ez vitte a prímet -, a nevetséges nevű és idegesítően viselkedő ikrek és persze Rafi döntése a szárnyaival kapcsolatban - ezek mindennek tekinthetők, csak jó döntésnek nem.

A legidegesítőbb azonban az volt, hogy a szerző feldobott bizonyos információkat, majd szépen elfelejtkezett róluk. Ilyen volt az, hogy Penryn anyja olyan tudás birtokában van a pokolfajzatokkal és az angyalokkal kapcsolatban, amely azért megért volna néhány kérdést és némi kifejtést. De legalább ugyanennyire érdekelt volna az is, hogy mit is keresnek az angyalok az emberek világában, miért is érkeztek ide egyáltalán. Az sem tetszett, hogy igazi magyarázatok nélküli és rózsaszín szirupba fulladó lett a történet vége. Mintha a szerzőt kötelezték volna, hogy a kategória elvárásainak megfelelő befejezést adjon az egyébként sötét és komor történetnek.És mintha szorított volna az idő is, mert a végső magyarázatok, levezetések elmaradtak a korábbi részletes leírásokhoz és oda-vissza szaladgálások jelentőségéhez képest.

Nagyon jó és érdekes alapötletre építkező történet, amely minden hibája ellenére is jól indult, érdekes eseményeket vonultatott fel, kifejezetten továbbolvasásra késztető befejezéseket hozott össze a kötetek végén. De akárhogy is nézem a trilógia részeinek színvonala folyamatosan csökkent, mintha a szerző szárnyaló gondolatait gúzsba kötötték volna az elvárásokés ez meghatározta az egész cselekményt. Az igazi mélyrepülést az utolsó kötet produkálta és nagyon elszomorodtam miatta, mert ennél azért lényegesen többet vártam volna a kezdés alapján. Az látszik, hogy ez nem az én sorozatom, nem az én történetem és ezt nálam jobban senki sem sajnálja, mert alapból kedvelni akartam.

Általában nem szoktam részt venni a csoportos és tematikus posztolásban. Ennek oka, hogy eleinte még nem találtam a helyem a bloggerek világában, mire pedig sikerült ezt kiviteleznem, addigra a kínálkozó lehetőségeket kiütötte a kezemből az időhiány. Amiért most mégis megszületett ez a poszt, az leginkább két dolognak köszönhető: egy igazi meglepetést jelentő megkeresésnek - köszi, PuPilla! - és a téma aktualitásának. Így tehát erőt vettem magamon, kiszorítottam az ehhez szükséges időt, rendeztem a gondolataimat, majd pedig klaviatúrát ragadtam és igyekeztem azokat olvasható formába önteni. Majd eldöntitek, hogy ez miként is sikerült.

Szóval az ízlésváltozás... Összetett kérdéskör, mert az alapja, hogy az ember is folyamatosan változik - ami annak idején tökéletesen megfelelt, az most már nem annyira, és persze fordítva. Magyarázatot erre talán az egyik legkedvesebb idézetem adhat, ami így hangzik:

"Egyetlen ember sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, mert az már nem ugyanaz a folyó, és ő már nem ugyanaz az ember." (Hérakleitosz)

A terjedelmes könyvespolccal és magánkönyvtárral rendelkező olvasók egyik nagy problémája - természetesen csak a helyhiány után -, hogy az újdonságok mindig elvonják a figyelmüket, pedig bennük van a késztetés, hogy újra kézbe vegyük az annak idején meghatározó élményt jelentő, kedvencnek nyilvánított köteteket, műveket. Néha nem is az időhiány, hanem a félelem az, ami gúzsba köti a kezünket, a lelkünket. A félelem, hogy újraolvasva már nem fog tetszeni a korábban imádott történet.Nagy szerencsém van, mert eddig kevesebbszer bántam meg, hogy újraolvastam egy régi kedvencet, mint amikor igen.

Van egy regény, amit még kamaszként olvastam első alkalommal, majd néhány év múlva ismét és azóta még legalább háromszor-négyszer. Ez a legmegviseltebb kötet a polcomon. Ez a regény Nicholas Evans A suttogó című írása. Meglepő, hogy a regényből készült filmet is nagyon kedvelem, pedig ez nem jellemző rám.

Közel egy évtizeddel ezelőtt Brandon Sanderson Elantris című regénye belopta magát a szívembeés az egyik kedvenc fantasy olvasmányélményem lett. Az idén jelent meg a történet tizedik évfordulós végleges szerzői kiadása, amely végül ismét olvasásra késztetett. A történet és a szereplők sorsa most is legalább annyira beszippantott, mint korábban. (Erről lesz majd poszt hamarosan.) Jó érzés, hogy vannak biztosnak tekinthető választások az életemben. Legalábbis eddig.

A kellemes élmények csak hagyján, de mi van azokkal, amelyek már korábban sem jöttek be? Ti próbálkoztatok már újraolvasni olyan regényt, amelytől már első alkalommal is hidegrázást kaptatok? Bevallom, hogy egyszer - egy kihívás miatt - tettem egy próbát, de utólag megbántam a dolgot. Az adott mű Michail Bulgakov Mester és Margarita című írása, amelyet felnőttként éppen csak egy paraszthajszállal találtam elviselhetőbbnek, mint amikor középsuliban kötelező volt az olvasása. Egy újabb állandó pont az életemben. Az viszont tuti, hogy még egyszer nem esem az újraolvasás bűnébe - legalábbis ennek a könyvnek az esetében.

Amikor a mostani olvasási ciklusom - olyan tíz-tizenkét évvel ezelőtt - elindult, akkor alapvetően urban fantasy sztorikat olvastam, azok közül is a vámpíroktól hemzsegő történeteket. Az említett korszakom egyik legmeghatározóbb sorozatának Anita Blake, a vámpírvadász kalandjai bizonyultak. Emlékszem, hogy hajnalig olvastam az adott kötetet, majd a munkahelyen csak kókadoztamés támasztottam a fejem, hogy este újabb könyvbe kezdve, megint csak éjszakába nyúlóan szegezzem magához az újabb kaland.Úgy érzem, ez az a sorozat, amelynek esetében nem csak én, de bizony maga a sorozat is sokat - végtelenül sokat! - változott. A Jason-t a mai napig emészteni próbálom. Az első köteteket pár évvel ezelőtt újraolvastamés bizony lazán félretettem a könyvet, ha elálmosodtam. Ha nem is annyira fantasztikusnak, de még mindig jónak tartom az első tíz részt. Annak kitárgyalása, hogy ezt követően hová futott ki a sorozat, nem ennek a posztnak a tárgya. Viszont az is tény, hogy ebben az esetben a legnagyobb problémát az jelentette, hogy az én ízlésem nem változott elég gyorsan a szerző által diktált tempóhoz és irányhoz képest.

Az Anita Blake sorozatékes példája annak, amikor nem csak a személyes változás okozza az olvasási élmény csökkenését. Ahogy a paranormális urban fantasy kötetek megjelenése elérte a dömping szintet,úgy teltem el egyre inkább az egymást ismétlő, egyre kiszámíthatóbbá váló sztorikkal és fordultam más stílusú könyvek felé.Így került képbe nálam a fantasy és a sci-fi, majd pedig visszatértem régi kedvenceimhez, a krimihez és a thrillerhez - és ami mostanában nagyon felkapott: a pszichothrillerhez.

Az ízlések változása csak az egyik tényező, de mindezek mellett ott van még az is, hogy ha a valaki sokat olvas, akkor egyre inkább eltelik a történetekkel, egyre nehezebb neki újat és érdekeset mutatni - egyre magasabbra kerül az a bizonyos léc, ami az ingerküszöböt jelenti és egyre kevesebb az a mű, ami eléri ezt az emelkedő szintet.

Valahogy így jártam egy idő után én is, mert ami az elején lekötött, az utána már nem csúszott annyira. Aztán megint csak jól esett, közben viszont olvasnom kellett mást. Jelenleg azt a technikát alkalmazom, hogy váltogatom az egyes zsánereket, így nem unok bele az adott kategória stílusába. Eddig sikerült fenntartanom a saját érdeklődésem és a változatosságba adott esetben még a paranormális és a romantikus művek is beleférnek időnként - persze ez utóbbiak csak mértékkel.

Ha már a romantikusoknál tartunk, akkor azt is meg kell jegyeznem, hogy nagyon kritikus vagyok a kategória regényeivel, mert rengeteg köztük a színvonaltalan és klisés írás, ami semmi újat nem ad - néha úgy tűnik, csak egy korábban olvasott műben cserélték ki a neveket és a szereplők az utca végén jobb helyett balra kanyarodtak, de más különbség nincs. Kamasz- és ifjú felnőtt éveimben szinte faltam ezeket a történeteket, most azonban nagyon szűröm őket, mert idegesítenek a nyafogó macák és a hatalmaskodó férfiak, meg a logikátlan reakciók.

Hasonló helyzetbe kerültek nálam a young adult regények is, amelyek az elején még kellő szórakozást nyújtottak - bár akkor is inkább a háttér történetre igyekeztem koncentrálni -, de egy idő után sablonossá váltak. Szintén ugyanaz a gond: nehezen viselem a síró-nyafogó, döntésképtelen, de egyébként vadócnak beállított hősnőket, a lehetetlen helyzeteket, a logika hiányát, a tökéletes ~~férfi~~ fiú felsőtesteket, a szerelmi háromszögeket - és már az első csók izgalma sem tud lázba hozni.Úgy döntöttem ezen olvasmányokat ezentúl messzire kerülöm és ennél jobban nem is dönthettem volna. Pedig volt jó néhány olvasmány, ami annak idején tetszett. Van, amit utólag már másként értékelnék.

Nem csak olvasmányaim, de az olvasási stílusom is változik, ami betudható a mindennapjaimban bekövetkező módosulásoknak. Észrevettem, hogy nem tud lekötni annyira egy történet, mint annak idején, nem tudok benne annyira elmélyedni, hogy kikapcsoljon a külvilág. Pedig erre nagy szükségem lenne. Idegesebb vagyok, kapkodóbb, hamarabb elterelődik a figyelmem és nem megy az órákon keresztüli könyvbújás.

Valószínűleg ez is összefügg azzal, hogy az egyre kevesebb rendelkezésre álló időmben mind jobban megválogatom az olvasmányaimat és kezdem elhagyni azt a nézetemet, hogy "könyvet félbe nem hagyunk". Hagyunk bizony, minden zokszó nélkül, mert van még a polcon, a kínálatban olyan, ami olvasásra inkább érdemes.

Amit fentebb leírtam, látszik a blog profilján is. Más témájú könyvek kerültek előtérbe, a posztok megjelenése pedig elég kiszámíthatatlan lett.
Ami nem változott, a posztok hossza. Ezt, kérlek, nézzétek el nekem. :) Ha végre rászánom magam, akkor dől belőlem a szó és a nyers szövegből nagyon nehéz kitörölni bármit is. Most is csak bővebb lett, pedig rövidíteni akartam rajta. Mondjuk nem is én lennék, ha ez nem így lenne.

Részemről ennyi lett volna, de vannak még, akik vallanak a bennük végbement változásról:

Dóri

PuPilla

Kritta

Nikkincs

Mostanában észrevettem magamon, hogy egy elég komoly szintű olvasási válságban vagyok. Végre feltűnt. Mondjuk nem értem, hogy miért nem hamarabb, bár ha ez történik az sem sokat változtatott volna a helyzeten. És ebben az éppen tudatosult állapotomban, amikor semmi újhoz nem volt kedvem, de még a megszokotthoz sem, valamiért úgy döntöttem, hogy elolvasom azt a regényt, ami egyszerre ismerős és mégsem az. Hogy is lehet ez? Nagyon egyszerűen. Sok-sok évvel ezelőtt, még a fantasy korszakom legelején olvastam az Elantris című regényt, amely azonnal a kedvenc szerzőim sorába léptette Brandon Sandersont. Az idén pedig megjelent a tizedik évfordulós végleges szerzői kiadás is, amely kihagyott jeleneteket, egy novellát és egy szerzői utószót - amit mindig élvezettel olvasok - is tartalmazott. Szóval így esett meg, hogy az ismerős és az ismeretlen összetalálkozott.

Értékelés: 9 pont a 10-ből
Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2018.
Terjedelem:
I. kötet: 453 oldal
II. kötet: 382 oldal
Borító ár: 3.990 ,- Ft/kötet

Az író magyarul megjelent további művei:
Ködszerzet sorozat (A végső birodalom,
A megdicsőülés kútja, A korok hőse);

Wax és Vayne sorozat
(A törvény ötvözete, A lélek árnyai);

Az Idő kereke sorozat egyes regényei
(Az Éjfél tornyai I-II., Gyülekező fellegek I-II.,
A Fény emlékezete I-II.)

Sanderson első regénye ez, érződik is rajta bizonyos fokú kiforratlanság, ugyanakkor első regénynek fantasztikus - engem első alkalommal és második olvasásra is ugyanúgy elvarázsolt.

A történet középpontjában egy város - Elantris - és annak különleges lakói állnak. Különösek, mert tíz évvel ezelőtt isteneknek számítottak, most viszont mindenki viszolyog tőlük. Az átalakulás, a Saód bárkit elérhetett és bárki elérhetett most is. A város, ami régen saját fénnyel, belülről ragyogott, most mocsokba süllyedt, lakói, akik annak idején egy kézmozdulattal gyógyítottak, most a fájdalom és az őrület rabjai. Hatalmas változás ez és senki sem ismeri az okát.

Az eseményeket három szereplő nézőpontján keresztül mutatja be a szerző, akik fejezetei egyenletes ritmusban követik egymást - egészen a befejezésig, ahol felbomlik ez a rend. Az egyik történetszál Raóden, Arélon hercegének nézőpontja, aki nem ért egyet apja uralkodásának módszerével, fenntartja a saját ellenállását és támogatói közösségét, valamint éppen az esküvőjére készül. Választottja Teód hercegnője, Sarené. A két fiatal házassága által a két ország szövetsége köttetik meg, amely mindkét fél részére támaszt jelent az egyre terjedő Jaddeth vallás ellen. Csakhogy Raóden herceg az egyik reggelre ébredve észreveszi magán a saód okozta változást, amelynek egyenes következménye, hogy száműzik őt Elantrisba - a családja számára innentől kezdve halott.

A másik történetszál az Arélonba érkező Sarené hercegnőé, aki meglepetésnek szánta néhány nappal korábbi betoppanását, de helyette ő lepődött meg, amikor a kikötőből egyből a vőlegénye ravatalához kísérik. A házassági szerződés értelmében az egyik fél halála esetén a házasság életbe lép, tehát Sarené úgy lett özvegy, hogy nem is állt oltár elé és nem is házasodhat meg soha többet. Sarené helyzete a palotában elég ingatag, ám ő olyan ember, aki nem bír megülni a fenekén. Férjét ugyan nem is ismerte, de lassan átveszi a helyét az összeesküvők között és a vezérükké válik, közben pedig borsot tör - legtöbbször - Jaddeth főpapja, a gjorn orra alá.

Adja magát, hogy a harmadik nézőpont nem más, mint Hrathen gjorn szála, akit vallásának vezetője azért küldött Arélon fővárosába, hogy az országot megtérítse és Jaddeth szolgálatába állítsa - akár békés módszerekkel, akár harccal.

Mindhárom főszereplő erős jellem és határozott akarattal rendelkezik. Ezek a minden szempontból meghatározó jellemek vívják saját harcukat ebben a társadalmilag, gazdaságilag és vallás szempontjából is ingatag országban. Van, aki a túlélésért küzd, van, aki a saját útját követi és van, aki a számára mások által meghatározott célt tartja a legfontosabbnak. Bárhogy is legyen, a szerepeket leosztották és a kijelölt személyek attól nem is nagyon térnek el. Ez a regény erőssége is lehetne, de mégis a gyenge pontja lett, mert a személyiségek nem változnak, megingathatatlan hitük miatt kiszámíthatóvá váltak a tetteik. Amint nyilvánvalóvá válik, hogy ki és miért küzd, az olvasó biztos lehet benne, hogy az adott személy kiáll a vállalt szerepe mellett. Ez alól talán csak a gjorn személye kap egy kis felmentést és ezzel okoz némi meglepetést a történet vége felé.

A fentebb említett gyengesége ellenére is működik azonban a regény, mert a mágiarendszer, az aónok felépítése és működése, valamint a főszereplők küzdelme magával tudja ragadni az olvasót. Mind Raóden, mind Sarené eléggé felkészültnek tekinthető politikai és társadalmi kérdésekben és tudásukat ki is aknázzák a saját kereteik között: Raóden az elátkozott Elantrison belül próbál reményt nyújtani, míg Sarené Kaé városán belül vívja meg a saját csatáját. Aki mindkettejük ellensége, az a gjorn és az ő tettei.

Ami ebben a regényben elvarázsolt az a politikai adok-kapok, amely mögött komoly pszichológiai háttér húzódik meg. Az egész regény ezen alapul: az emberek gondolkodásán, elvárásain, reakcióin, azok értelmezésén és persze az ellenreakciókon. Sanderson a problémák felvázolásával közel hozza a egyszerű embert - még ha az illető egy hercegi vagy hercegnői cím birtokosa is egyben -, bemutatja az egyén küzdelmét és ezzel befolyásolja az egész társadalmat meghatározó eseményeket. Mesteri módon műveli mindezt és ezzel képes az olvasót odaszegezni a könyvhöz, a fotelhoz vagy bármihez, ami elősegíti a történet folytatását.

És a mágiarendszer. Az alap probléma alapját adja, mégis alig lehet tudni róla valamit. Külön érdekes, ahogy Raóden lassanként felfedezi a jelek összetételét, ahogy megfejti a működésük alapjait. Nem tudtam mást tenni, mint egyszerűen drukkolni azért, hogy haladjon előre és meg tudja valósítani azt, amibe belekezdett. Közben pedig összefacsarodott a szívem, mert végre találkozhatott az országa reménységével és a szíve választottjával, csak éppen a helyzet nem volt alkalmas a románcra és a titkok felfedésére.

Az első magyar kiadás borítója

Ha a történet eleje lassan építkezik is, az események akkor sem unalmasak. De a vége, az elképesztő módon felpörög a korábbiakhoz képest. Mindez nem csak a felfedezéseknek és a mágia robbanásának tudható be, hanem az érzelmek és a hit csúcsra járatásának is. Sanderson ügyesen tartogatta a tartalék puskaporát a kötet végéig, ahol kellő hang- és színhatással el is durrogtatta azt.A történetbeli csavarok élvezetesek ugyan és korántsem elhanyagolhatóak, de még nem érnek a szerző későbbi műveiben olvasottak sorába.

Első regénynek minden tekintetben fantasztikus és minden hibája ellenére is előrevetíti azt a végtelen mélységű fantáziát, ami ebben a szerzőben rejtőzött eddig. Már pedig Sanderson nem csak ötletes, de grafonám ember is - történetei mindig adnak valami újat és mindig sok-sok oldalon keresztül teszik ezt.

Bár eddig is kissé bő lére eresztettem a rajongói beszámolóm, de nem zárhatom le a posztot a tizedik évfordulós végleges szerzői kiadás elemzése nélkül. Annyira régen olvastam a történetet, hogy ha volt is valami változtatás a szövegben és a köztes eseményekben, akkor az nekem már nem tűnt fel. Az viszont igen, hogy ez a regény is követi az új stílust és méretet - vagyis nem tudom a szerző többi, korábban megvásárolt kötete mellé tenni, mert azoknál nagyobb. Az új kiadás két kötetben jelent meg, átfutó gerinccel, a tetején a már korábban is emlegetett "Kozmerum" felirattal és jellel, alatta pedig a mágiarendszer megnevezésével, ami ezúttal a "Sel rendszer".

A kötet belseje is tartogat meglepetéseket: térképeket Arélonról, Elantrisról és Kaéról, valamint Opélonról. Mindemellett tartalmaz egy előszót, amelyet Dan Wells írt, aki a szerzővel együtt ugyanabban a kreatív-írás tanulócsoportban kezdte a mesterség elsajátítását. A második kötet végén található egy novella, amelyet érdemes csak a regény után elolvasni, megismerhetünk kimaradt jeleneteket - amelyek nem is baj, hogy kimaradtak -, valamint a szerző mesél a regény keletkezési körülményeiről és persze arról, hogy ő maga hogy élte meg az íróvá válást. Mindegyiknek örültem, de a szerzői utószó különösen a kedvencem.

A kedvencem volt, a kedvencem maradt. Imádom - minden gyengesége és hibája ellenére is. Némiképp elfogultnak tűnök a szerzővel szemben - igen, ezt elismerem. De ettől függetlenül is mindenképpen ajánlom olvasásra ezt a regényt. Mindegy, hogy melyik magyar kiadást, csak olvassátok! Mert megérdemli, mert megérdemlitek! Aztán pedig jöhet a többi Sanderson kötet.

Kezdem úgy érezni, hogy a probléma bennem van, mert annak ellenére, hogy a könyvesboltokban nincs kevesebb kötet, mégis egyre kevesebbet érzek a magaménak a frissen megjelent kínálatból. Nem tudom, hogy ezen miért lepődöm meg, hiszen nem olyan régen írtam ki magamból, hogy mit okozott nálam az ízlésváltozás. Az igazi szégyen az, hogy bár lényegesen kevesebb könyvet veszek, mint néhány évvel ezelőtt, mégis csak egyre nő az olvasatlanjaim száma, mert a vásárlás még csak hagyján, de az olvasás már annál nehezebben jön össze. De mindezen túllépve azért csak sorra veszem, hogy milyen új regényeken, képregényeken akadt meg a szemem.

Hagyom a külön zsánerenként csoportosítást és behozom a vegyes kategória fogalmát. Akkor hát, mindent bele.

Az Agave Könyvek jó előre bejelentette, hogy mi érkezik tőlük szeptemberben és úgy is lett. Bár Marko KloosFrontvonalak sorozatának első regénye nekem annyira nem jött be, de a népeknek úgy néz ki, hogy igen, mert már a harmadik kötet látott napvilágot, aminek Tengerészek a címe. Állítólag az első rész a leggyengébb, ezért is figyelem, miként is alakul a folytatások sorsa, hogy ha egyszer úgy adódik, akkor tudjam, hogy érdemes lesz folytatni és bővíteni az élményt. A sorozat eredeti kiadásban hat részes, szóval majd meglátjuk.

Az Agave Könyvek több sorozatot is lezárt az idén és ebből a sorból nem lóg ki Sylvain Neuvel Themis-akták című trilógiája sem, amelynek befejező kötete a Védtelen halandók címet kapta. Ugyan a kiadvánnyal volt egy kis probléma, mert a nyomdába véletlenül a véglegesnél egy korábbi verziójú szöveg került, de a kiadó nagyon korrekten kezelte a problémát és újranyomja a könyvet, a hibás verziókat pedig cseréli, a megrendelőinek újraküldi a kötetet. Bár alapból ez lenne a helyes eljárásmód, mégis le a kalappal a hozzáállásuk előtt. És mivel az előző előrendelésről lemaradtam, ezt most pótolni fogom.

A General Press Kiadó kiadványai is a korábban kiadott tájékoztatásnak megfelelően érkeznek. Néha pedig még pár nappal hamarabb is, mert Angela Marsons Vérvonal című regényét, amely a Kim Stone sorozat ötödik kötete, bizony hamarabb szállította le a nyomda. Majdnem sikerült is lemaradnom az előrendelésről, de még pont időben rácsaptam a lehetőségre. A kötet a polcomon és miután az előző részt abszolváltam, majd ez is sorra kerül, de már most biztos vagyok benne, hogy jó lesz.

A regényekről ennyit, most térjünk át a képesebb kategória kínálatára.

A Marvel nagy gyűjtemény szeptember hónapban két kötettel bővült, amelyek egybefüggő történetet alkotnak, ezek pedig A hihetetlen Hulk: Hulk világa 1. és 2. rész.

A Fumax Kiadóújonnan kiadott képregényei határozottan felkeltették az érdeklődésem, mert a korábban kiadott gyűjtemények - Death-Halál és Teljes Watchmen - után Loki története is érdeklődést váltott ki belőlem. Egyrészt mert Loki érdekes karakter, másrészt mert még érdekesebb lesz megismerni az ő nézőpontját - tekintve, hogy az éremnek mindig két oldala van. És jönnek mér érdekességek a kiadótól a következő hónapokban is.

Ennyi lenne most ez a poszt, de már látszik, hogy az évből még hátralévő időszak azért sokkal mozgalmasabb lesz - remélhetőleg csak könyvmegjelenések terén -, mint az elmúlt hónapok. Izgatottan várom, hogy milyen meglepetésekben lesz még részem.

Az eredeti virág, ami másnapra már leesett
- 2017. december 26.

Tavaly névnapomra - ami alapvetően karácsonykor van - kaptam az anyukámtól egy orchideát. Mindenben különbözött azoktól, amelyeket addig vettem és igyekeztem életben tartani. Ez a növényke nem a klasszikusnak számító lepkeorchidea - vagyis Phalaenopsis - volt, hanem valami más: gumói voltak és sáshoz hasonló levelei. Az is biztos volt már az elején, hogy a virágzási ideje nem olyan hosszú, mint a lepkeorchideáé, mert az anyukám által előrelátóan november végén vásárolt növényen már csak a lélek tartotta az utolsó virágot, amikor az átadásra került. A virág egyébként másnap le is esett, de már nőtt egy újabb virágszár, amelyen végül a két bimbó január utolsó napjaiban nyitotta ki a szirmait.

Mivel a cserépben nem volt semmi címke, semmi útmutató, ezért vad keresésbe kezdtem, hogy kiderítsem, mi is került a kezeim közé. Hosszas és többször is zsákutcába torkolló keresgélés után végre sikerült beazonosítanom a szerzeményt. A hibrid becses neve: Beallara Peggy Ruth Carpenther "Morning Joy". Nem csak a neve gyönyörű és különleges, de ő maga is. Mi sem bizonyítja ezt annál jobban, mint ami ennek a posztnak végül is az oka lett.

A növekvő virágszár - 2017. december 31.

Mint kiderült az orchidea egy Cambria - ami egy gyűjtőnév -, vagyis egy olyan hidrid, amelyet több botanikai fajból kereszteztek - jelen esetben négyből, amelyek a Brassia, Cochlioda, Miltonia és Odontoglossum. Bárhogy is legyen, a végeredmény káprázatos lett.

Mit lehet tudni erről a hibridről?

Az orchidea gumóját bulbának vagy pszeudobulbának hívják, amely tápanyag és vízraktár is egyben.
Minden bulba csak egyszer hoz virágszárat és a virágok elhervadása után a szár vissza is vágható, mert nem fog még egyszer virághajtást hozni.
Az utoljára virágzott bulba új hajtás(oka)t hoz, amelyek a kellő mértékű fejlettséget elérve már képesek virágszárat nevelni.
A régi bulbákat nem szabad sem visszavágni, sem eltávolítani a cserépből, mert azzal ártunk a növénynek.
Külön odafigyeléssel ezek a régi bulbák is hozhatnak új hajtásokat, de ez már inkább a türelemjáték kategóriába tartozik.
Mivel ez a fajta is epifita növény, ezért ültetőközegként aprókérges mix javasolt. Vékonyabb gyökérhez apróbb összetételű közeg kell. Nem baj, ha több benne a sphagnum moha, mint a lepkeorchidea közegében.
Az ültetőközege legyen mindig nedves, de - a többi orchideához hasonlóan - soha ne álljon vízben a növény gyökere.
Ha nem kap elég vizet a növény vagy nem elég párás a környezete, akkor a bulbái ráncosodni kezdenek.
Párásítás ajánlott: érdemes a növényt spriccelni vagy alá agyaggolyókkal, kaviccsal feltöltött edényt tenni és az alátétbe vizet önteni úgy, hogy a növény gyökere ne álljon vízben. (Ez utóbbit én úgy oldom meg, hogy egy nagyobb alátétbe belehelyezek egy lefelé fordítok egy kisebbet. A kisebbre állítom a virágot, a nagyobb alátét többi részét pedig feltöltöm kaviccsal vagy agyaggolyókkal és ezt locsolom.)
Alacsony páratartalom esetén az új hajtások ráncosak lesznek, amelyek később már nem múlnak el.

Kinyílt a két virág - 2018. január 29.

Tudtam, hogy a lakásunkban valószínűleg kevés lesz a fény ennek a növénynek, mert nagyobb a fényigénye, mint a lepkeorchideák, ezért már másnap bevittem az irodámba, ahol kedvezőbbnek véltem a körülményeket. Valahogy úgy is lett.

Kronológiai sorrendben a következők történtek:

2018. január 29-én kinyílt az a két bimbó, amely a decemberben már növekedésnek indult virágszáron fejlődött ki.
2018. február végén, alig egy hónapnyi virágzást követően a két virág elszáradt.
2018. március végén az egyik bulba - amelyik karácsonykor virított - két új hajtást hozott, amely szépen növekedésnek is indult.
2018. áprilisban a másik bulba - amelyik februárban virágzott - is hozott egy újabb hajtást.
2018. július végén vettem észre, hogy a növény virágszárakat növeszt: először csak hármat sikerült felfedeznem, majd egy-másfél héttel később előbukkant a negyedik is. Volt öröm meg sikongatás.
2018. szeptember elején a harmadik bulbán is megjelent egy virágszár.
Közel két hónapnyi virágszár és bimbónevelgetést követően 2018. szeptember 20-án kibontotta szirmait az első virág, amelyet még számos követett.
2018. szeptember 29-ére nyolc virág pompázott a szárakon és még legalább ugyanennyi bimbó vár további növekedésre és virágba borulásra.

Befejeztem a szövegelést, innentől kezdve beszéljenek helyettem a képek:

A két virág közelebbről - 2018. január 29.

Növekszik a két új hajtás - 2018. március 22.

A harmadik hajtás is igyekszik - 2018. május 31.

A virágszárak felfedezése - 2018. július 23.

Növekednek a szárak és a bimbók - 2018. augusztus 30.

Az első virág - 2018. szeptember 20.

Öt virág - 2018. szeptember 24.

Pompázatos virágözön: az eddig kinyílt virágok külön-külön...

... és egyben:

Nyolc virág és még ugyanennyi bimbó - 2018. szeptember 29.

Nagyon büszke vagyok erre a növényre és a csodálatos virágzatára. Főleg, mert a szobai körülmények között elvileg legkönnyebben tartható lepkeorchideáim nem akarnak ilyen, de még hasonló virágözönnel sem megajándékozni.
Mit szóltok hozzá? Ugye, hogy nagyon gyönyörű?
Van még más virágzó orchideám is, majd azokkal is eldicsekszem egy másik posztban. (Ha még nem mentem az agyatokra a legújabb szenvedélyemmel.)

Nincs is jobb, mint olyan kortárs történetet olvasni, amelyben megelevenednek a magyar vonatkozású népmesei és mitológiai elemek. Kifejezetten örülök neki, hogy a kelta és mindenféle mitológia mellett hazai szerzőink felfedezték a magyar gyökereket is és sikeresen vegyítik ezeket a mai kor kívánalmainak megfelelő stílussal és cselekménnyel. Elsőként Kleinheincz Csilla vett meg magának Ólomerdő lakóinak történeteivel, valamivel később Gaura Ági szabadította rá az olvasókra - és a vámpírokra - Borbíró Borit. Majd ezt követően robbant be a köztudatba Virág Emíliaés Hétvilág lakóinak apróbb, illetve valamivel nagyobb problémái és azok egyedi megoldásai.

A Sárkánycsalogatóüdítő változatosságot jelentett az olvasmányaim sorában, bár a számomra kissé erőltetett humor némiképp visszavett az élvezetből, de a cselekményét attól még nagyon kedveltem. Mindenért kárpótolt azonban a Boszorkányszelídítőboszorkányosan furfangos és lidérces cselekménye, az események végzetes láncának sora, amely meghatározta Berzence sorsát.És most itt van a harmadik kötet, a trilógia befejezése, amelyben megint csak Naplopó Berzence a fő problémák okozója, de ahogy az lenni szokott cselekedeteinek nem ő az egyedüli elszenvedője.

Értékelés: 10 pontot kap a 10-ből
(mert megérdemli)
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2018.
Terjedelem: 318 oldal
Borító ár: 3.699,- Ft
Sorozat: Hétvilág
Előzmény:
1.) Sárkánycsalogató
2.) Boszorkányszelídítő
Kategória: urban fantasy, népmese feldolgozás

Ha valaki az előző kötetből hiányolta a bevezető rész szereplőit - Hollust, Emesét, Egont és persze Bélát -, akkor most teljesül a kívánsága, mert Berzence, Belizár, Adri és Guszti mellett ők is aktív részesei - és persze elszenvedői - az eseményeknek. Szóval összeérnek a két korábbi kötet eseményszálaiés következményei, valamint találkoznak az eddig külön utakat járt szereplők. És micsoda buli lett mindezekből...

Innentől kezdve a mondandóm további része erősen spoileres azoknak, akik még nem merültek el a Hétvilágon játszódó eddigi kalandokban!

A probléma forrása természetesen Naplopó Berzence, aki a korábbi aktív tevékenysége következtében elvesztette a varázserejét, azonban gazdagabb lett egy lidérccel. Ez pedig nagy gond. Egyrészt Berzence nehezen viseli a mágiamentes állapotot, másrészt pedig a lidérc időnként ki akar belőle törni, no meg Belizár is időről időre magával viszi a pokolba, ahol tanítás címén kínozzák az ifjú lidércgazdát, ezért a fiú a fejébe veszi, hogy a jelenlegi helyzet ellen mindenképpen tesz valamit. Csakhogy a lidércek olyan lények, akiket nem ugráltathat akárki, valaki olyat kell találnia, aki hatalmasabb náluk, ehhez pedig minimum egy tündér kell.Így esik meg az, hogy a legendák és a mítoszok apró morzsáit felszedegetve Berzence előbb rátalál, majd felébreszti Aport, a Soroksári-Dunába átkozott tündért.

És nekem ez annyira tetszett, hogy már az első harminc oldalon is kockásra röhögtem a hasam, mert amit olvastam, az annyira emberi és egyértelmű volt, mégsem jutott volna az eszembe, hogy azt tegyem, amit a szereplők tettek. Mert hogyan is érjük el, hogy a Duna vize elérje az elátkozott szikla tetejét? Ugyan már, hát mire való a pille palack? Egyszerű, mint a pofon, mégis hatalmasakat kacarásztam a megoldásokon és a történéseken. Legfőképpen azon, ahogy Berzence is pofára esett, mert nem is értettem, miért gondolta, hogy egyszerűen palira vesz, kihasznál egy tündért. Másodszor pedig azon kuncogtam nagyon, hogy a fiú tette kapásból keresztbe tett Hollusnak, aki köztudomású, hogy nem viseli jól, ha nem a szándéka szerint alakulnak a dolgai. Ez a mindenki megátkozott mindenkit szituáció aztán rendesen betette a kaput már a legelején. Aztán jött a mumus dolog és én már fetrengtem a röhögéstől, mert akkora húzás volt a tömörítés ötlete és folyamata, hogy nem is tehettem mást. És akkor még nem is említettem a lidérccsirke legújabb feladatait, pedig azok is emlékezetesek.

Magáról a történetről nem akarok sokkal többet beszélni, mert erről nem mesélni kell, hanem olvasni azt - persze szigorúan csak az előzmények ismeretében, különben nem üt akkorát. Az biztos, hogy minden humora ellenére sem annyira könnyed olvasmány, mint a bevezető rész, de ettől még nem kevésbé szórakoztató.

Látszik, hogy a szerző stílusa is fejlődött a három kötet írása közben, a könnyed - és számomra továbbra is erőltetett humor - helyett egyre inkább mélységgel, mögöttes mondanivalóval és újabb lényekkel, kapcsolatokkal, problémákkal töltötte meg az oldalakat. Továbbra is imádom a magyar helyszíneket, a mondavilág kapcsolódó elemeit, lényeit, a népi gyökereinkhez vezető utalásokat. Emília pedig egyre otthonosabban mozog a magyar mitológia ismert és ismeretlen közegeiben, a cselekményszövés és a szórakoztatás útvesztőjében.

Minek nevezzelek? Urban fantasynak, fejlődésregénynek, könnyed kalandnak, népmese feldolgozásnak? Teljesen mindegy, mert a világok között létezik átjárhatóság; a saját határaink mindig tágíthatók; bárkivel lépünk kapcsolatba, a személyiségünk ott hagyja rajta a nyomát; a Duna vize pedig még oda is elér, ahol nem is számítasz rá - és ezzel máris többet mondtam, mint amit kellett volna.

Melyik a szívemnek leginkább kedves a három kötet közül? Nehéz választani a második és a harmadik között, de talán ez, az utolsó, ahol mindenki együtt van és még a szokásosnál is nagyobb a katyvasz, problémásabb és furfangosabb az ellenfél, illetve nagyobb összedolgozást igényel a megoldás.

Nekem tetszett ez a trilógia, még azok a részei is, amelyek másnak kevésbé - sőt, azok talán még jobban is, mint a nagyobb tetszést elérők. Valószínűleg én mást láttam a történetekben, más érintett meg az eseményekben és a stílusban, mint a nagy tömeget. Nincs ezzel gond, mert élveztem, amit olvastam, kifejezetten jól szórakoztam, kikapcsolt, helyenként elvarázsolt. Ha Hétvilágnak búcsút is kell intenem ezzel a kötettel - persze ismételni mindig lehet -, nagyon remélem, hogy Virág Emília fog még hasonló témájú története(ke)t alkotni. Ha így tesz, biztosan olvasni fogom az írását.

Colleen Hoover mindig tart egy bizonyos színvonalat a regényeivel és mindig ad valami újat a történeteivel. Azt sem bánom egy szemernyit sem, hogy félretette a kamaszokat és inkább a felnőtt korosztályt részesíti előnyben, ha szereplőt választ a legújabb írásához. Nem biztos, hogy a problémák komolyabbak, a megoldások gördülékenyebbek, de legalább nem az első csók elcsattanása a lényeg, hanem némileg több szenvedély - és akarat - bújik meg a lapok között. Néha ilyen fajta könyv is kell az olvasási listára. Meg azért is, mert Colleen Hoover írta - ezáltal pedig számomra kötelező tartozéka a könyvespolcomnak is.

Értékelés: 8 pont a 10-ből
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Rubin pöttyös
Kiadás éve: 2018.
Terjedelem: 326 oldal
Fordította: Barthó Eszter
Borító ár (puha): 3.299,- Ft
A mű eredeti címe: Ugly Love
Műfaj: romantikus, new adult

A szerző egyéb művei:
Hopeless - Reménytelen
Lossing Hope - Reményvesztett
Finding Cinderella - Helló, Hamupipőke!
Slammed - Szívcsapás
Point of Retreat - Visszavonuló
This Girl - Ez a lány
Maybe Someday - Egy nap talán
Confess - Vallomás
It Ends Whit Us - Velünk véget ér

A történetét tekintve ez a regény nem egy nagy szám, gyakorlatilag semmi meglepőés jó néhány hasonló témájú olvasmánnyal az ember háta mögött, eléggé kiszámítható. De mégis működik. Nagyon is működik az élmény és ez leginkább a szerzőnek köszönhető, meg az élő, érző és az érzéseiket, a hangulatot tökéletesen átadó szereplőknek, szituációknak.

Mi is történik ebben a romantikus, de mégis szívet facsaróan fájdalmas sztoriban? Adott két egyedülálló fiatal, akik a saját elképzeléseik foglyai: az egyik a karrierjére koncentrál, a másik a múlt fájdalmai elől menekül. Amikor azonban összetalálkoznak, az addigi célok kissé háttérbe szorulnak, a régóta vastagodó jég pedig olvadni kezd. A hirtelen fellobbanó szenvedély mellett az érzelmek másodlagosak - legalábbis egy ideig.

Váltakozó nézőpontú történetről van szó, ahol Tate fejezetei a jelenben, Miles fejezetei pedig - a regény nagyobb részében - a múltban játszódó eseményeket mutatják be. Így egyszerre ismerhettem meg a sérült Milest, a mogorva férfit, valamint a kamaszként még egészséges lelkű és szerelmes fiút.

Tate és Miles kapcsolata mindennek tekinthető, csak éppen kiegyensúlyozottnak nem, mégis működik, amíg betartják a korábban hozott szabályokat. Csakhogy a szabályok azért vannak, hogy megszegjék őket, az érzelmeknek pedig nem lehet sokáig gátat szabni. Főleg, hogy Tate nem is egy olyan nő, aki - egy bizonyos idő eltelte után - háttérbe szorítja a saját igényeit a másik hóbortja miatt. Tetszett, ahogy a csajszi az első időkben független nőként állt a szenvedélyes kapcsolathoz, majd amikor úgy döntött, hogy túlnőtt rajta a korábban vállalt szerep, meghozta a lehető legnehezebb döntést - mert van az a helyzet, amikor valósággal szembesítés előrébb mozdítja az eseményeket, mint a látszat fenntartása. Kedvelem, hogy Colleen Hoover történeteinek szereplői általában erős és határozott jellemmel rendelkező, a saját igényeiket is szem előtt tartó nők - akaratlanul is példát mutatnak és a tanácsokkal szolgálnak a nehéz helyzetek értelmezéséhez.

Keveréke ez a könyv az élvezetnek, az érzelmeknek és a szenvedélynek.Romantikus pillanatokból kevesebbet tartalmaz, mint szenvedélyes együttlétek leírásából, ezért inkább azoknak ajánlom az olvasását, akik az utóbbit jobban bírják - esetleg kedvelik is - a regényekben. Mivel nekem a tüzes jelenetek leírásával sincsen bajom, ezért alapvetően kedveltem a történetet. A szimplán romantikus történetek kedvelőinek viszont ez a sztori kissé nyersnek és túlfűtöttnek tűnhet. Ami mindkét olvasótábornak szemet szúrhat, az a klisék sora és a meglepetések hiánya - ez van, akinek be fog jönni és van, akinek nem. Részemről élveztem a regényt és az adott pillanatban bennem ébresztett hatását.

Sajnos az olvasmányos stílusa és a zsebkendő után kívánkozó megható jelenetei ellenére sem tudott annyira a szívemhez nőni a történet, mint a szerző korábbi írásai. Mindenképpen színvonalasabbnak gondolom, mint a kategóriában megjelenő kiadványok legnagyobb részét, de ettől függetlenül sem érzem azt a szívet tépő élményt, amit vártam.Éppen maradandónak sem érzem a kapott élményt, mert másfél hónappal az olvasás után - amikor is írom ezt a posztot - már elő kellett vennem a fülszöveget a szereplők nevének felidézése miatt és fel kellett lapoznom a könyvet a történetszál és az érzések emlékezetembe csalogatása miatt. Ennél azért sokkal emlékezetesebbek szoktak lenni a szerző történetei a számomra. De könnyen elképzelhető, hogy bennem van a hiba, mert mostanában más könyvek sem azt az élményt adják, amiben reménykedek.

De amikor olvastam, akkor élveztem az olvasást, kellemesen kikapcsolt és a kiszámíthatósága ellenére is képes volt hatni az érzelmeimre az adott pillanatban. Ajánlom-e olvasásra? A szerző regényeit kedvelőknek mindenképpen. Meg persze a többieknek is, de csak akkor ha megfelelőnek ítélik hozzá a hangulatukat.

Az utóbbi időben egyre és másra szembe jött velem ez a regény és mindenki csak jót tudott róla mondani. Pedig a fülszövege alapján nem tűnt annyira nagy számnak az egész történet. De csak jöttek azok a felmagasztaló értékelések - olyan emberektől is, akiknek tudom, hogy hasonló az ízlése és adok a véleményére -, ezért csak megrendeltem a kötetet. Az olvasás sem váratott sokáig magára és minő meglepetés, az olvasási tempóm sem a szokásos vánszorgás volt, hanem egész sebesen haladtam a sztorival. Ahogy az is megdöbbentett, hogy mindenképpen közzé akarom tenni az olvasás közben szerzett élményeimet - ami szintén nem olyan egyértelmű mostanában. Szóval az én szempontomból mindenképpen egészen meghatározónak tűnik ez a regény, ha nem is minden tekintetben. De térjünk is rá a lényegre.

Értékelés: 8 pont a 10-ből
Kiadó: Tericum
Kiadás éve: 2018.
Terjedelem: 323 oldal
Fordította: Tamás Dénes
Borító ár (puha): 3.970,- Ft
A mű eredeti címe: No exit
Műfaj: thriller

Darby Thorne nem tervezte, hogy hazatér az ünnepekre, de mégis rászánja magát, mert halálosan beteg anyját műteni fogják és előtte mindenképpen bocsánatot akar kérni tőle. A meteorológia komoly havazást jelzett előre, de ő december 23-án mégis nekivág az útnak és reméli, hogy még időben átér a Sziklás-hegységen. Az időjárás azonban nem kedvez a terveinek,öreg Hondája egyre nehezebben birkózik meg úton egyre vastagodó hóréteggel, majd amikor az ablaktörlője is felmondja a szolgálatot, lehúzódik egy út menti pihenőbe - az utolsóba a gerincnek azon az oldalán. Mások is úgy gondolták, hogy ez a pihenő lesz a menedékük a havazás elől, a lányon kívül még négyen várják a havazás végét. Érkezése után elig valamivel Darby az egyik furgon hátsó ablakában valami furcsát vesz észre: egy gyermek kezét. Megbizonyosodik róla, hogy a furgonba tényleg egy gyerek van bezárva és megszületik benne az elhatározás, hogy kiszabadítja fogságából a kislányt és innentől kezdve ez határozza meg minden tettét.

Ez egy viszonylag korlátozott helyen játszódó és kevés szereplőt mozgató történet, amely miatt akár egyszerű is lehetne, de pont ez adja a nehézségét. Annak a néhány karakternek és a tetteiknek fenn kell tartania az olvasó érdeklődését, miközben a hó miatt eléggé korlátozott a mozgásuk. Marad tehát a személyiségek viszonylagos összetettsége - mert azért nem mindenki túl bonyolult - és az okok, amelyek az események mögött állnak. No meg a következmények.

Adott egy szintén hazafelé tartó egyetemista srác, Ashley, egy szótlan és mogorva fiú, Lars, egy családi összejövetelre igyekvő idős állatorvos, Ed és az unokatestvére, Sandi. Ebbe a társaságba csöppen bele Darby és persze ott van még a kocsiban raboskodó kislány. Ezzel - nagyobb részben - végeztem is a szereplőgárda felsorolásával. De vajon ki lehet a hunyó, akinek a kocsijában ott van egy kislány bezárva?

A szerző azt a megoldást választotta, hogy a mesélő szerepét a másodéves egyetemista lányra, Darbyra osztja,így mindent az ő szemén keresztül látunk. Éppen ezért, ha Darby rosszul dönt valamiben, mert megcsalta az érzéke, az emberismerete vagy csak kevés információval rendelkezik az adott helyzetről, akkor arra mi is csak akkor döbbenünk rá, amikor ő maga. Persze vannak kiszámítható karakterei és történései a regénynek, de a mozgalmasság és a hihetetlen feszültség miatt ez nem tűnik annyira lényegesnek.

Az események - annyira - nem rugaszkodnak el a valóságtól, nem csapnak át misztikusba. Bár az események és az akciók többsége egészen életszerű, azért akadnak a cselekményben kissé hihetetlennek tűnő jelenetek. Főleg, ha az a bizonyos lány olyan, mintha Bruce Willis azon adottságaival, kitartásával és elnyűhetetlenségével rendelkezne, amit a színész a Drágán add az életed című filmben és a folytatásaiban mutatott. Darby személyében talán kissé túlteng a hőskomplexus jellemvonás és talán kissé elhamarkodottak is a döntései. Végül az első - szerintem kissé elkapkodott - döntésétől egyenes út vezetett a végkifejlet eseményéig.

Belegondoltam, hogy én mit tennék az ő helyzetében és könnyen elképzelhető, hogy magam sem döntöttem volna másként - bár talán kissé kivártam volna, mert ez az egész sokkal kevesebb kalamajkával is megoldható lett volna. Szerintem. De akkor hol maradna az izgalom és az akció? Valahol máshol, mert az én verzióm unalmas lenne az tuti. Attól, hogy másként gondoltam a dolgokat, azért elgondolkodtatott a helyzet és nagyon drukkoltam a lánynak, hogy találja meg a kiutat ebből a reménytelen és szorult helyzetből. Ő pedig eléggé sokszor feltalálta magát, ami jót tett az izgalomnak.

Számomra a kislány - Jay - karaktere volt kissé hihetetlen: belevaló kiskölyök, de... beteg, a gyógyszereit sem vette be, amitől alapból sokkot kellene kapnia, az izgalom miatt mindenképp, ő pedig hihetetlen, hogy miket nem tesz. És a sokkhatásnak még a nyoma sem látszik rajta. Ezen kellett volna még finomítani. Vagy legalább Jay különleges és ritka betegségét elhagyni - anélkül is működött volna a dolog.

A történet az induló szituáció egyszerűsége ellenére is eléggé ötletes, csavaros, tele van meglepetésekkel, elképesztő helyzetekkel, elhibázott döntésekkel, rengeteg akcióvalés Darby hol kétségbeesett, hol pedig a kislány és a saját életének mentése érdekében eltökélt gondolataival. És mindez hihetetlenül izgalmas és mozgalmas. Még Darby monológjai is érdekfeszítőek. A feszültség nem csökken le egy pillanatra sem, ezért csak olvastam és olvastam és olvastam Darby kétségbeesett küzdelmét.

Mint egy film, olyan volt az egész és bizony nagyon jó filmet lehetne készíteni ebből a történetből. Kellően borzongós lenne és a lúdbőr nem csak a hőmérséklet miatt jelenne meg a néző karján. Ugyan nem jelentett túl nagy meglepetést a történet vége, de ennek a regénynek nem is ez a lényege, hanem az, hogy végig képes lekötni az olvasó figyelmét. Nem éppen hosszú a szöveg, alig valamivel több háromszáz oldalnál, de éppen ez benne a jó: minden benne van, amit a kiinduló helyzetből ki lehetett hozni, viszont nem túlírt - egy cseppet sem az.

Jó volt, érdekes volt, mozgalmas volt. Vannak ugyan furcsaságai, amelyek olvasás közben annyira nem tűnnek fel, de utólag az adott jelenet már eléggé homlokráncolósnak tűnik. Az izgalomra vágyóknak, a thrillereket kedvelőknek nagyon ajánlom olvasásra. A szerzőre pedig figyelni fogok, mert aki egy egyszerű helyzetből, néhány szereplőből és a korlátozott mozgástérből képes volt kihozni valami izgalmasat és érdekfeszítőt, az bizony megérdemelten tart igényt tart a figyelmemre.

Vannak regények, amelyekről könnyebb írni és vannak, amelyekkel kapcsolatban nehezebben kerekedik ki a véleményem. Ez az olvasmány inkább az utóbbi kategóriába tartozik, pedig alapból az előbbibe kellett volna besorakoznia, de ezt nem sikerült véghez vinnie. Pedig nagyon vártam a regény a megjelenését, de az idő itt is eléggé közbeszólt. Nem tett jót a sorozatnak az a nagyon sok kihagyott év, az utolsó megjelenés óta eltelt idő. Mert ami öt-hat évvel ezelőtt tetszett, az nem biztos, hogy manapság is ugyanazt a hatást váltja ki belőlem - sőt, inkább ellenkezőek a tapasztalataim. Sajnos ezt a trendet ennek a kötetnek sem sikerült megcáfolnia és visszafordítania. No, meg az emlékezetem sem a régi már, a szereplők sem ugrottak be mindig egyből olvasás közben. Pedig örültem neki, hogy végre folytatódott a sorozat, pedig a fülszöveg egészen érdekesnek tűnt...

Értékelés: 6 pontot ér a 10-ből
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Zafír pöttyös
Kiadás éve: 2018.
Terjedelem: 552 oldal
Fordította: Császár László
Borító ár: 3.499,- Ft (kartonált)
A mű eredeti címe: Archangel's Legion
Sorozat: Angyali vadász
Előzmények:
1.) Angyalvér
2.) Angyalcsók
3.) Angyaltánc
4.) Angyalkard
5.) Angyalárny
Folytatások:
7.) Archangel's Shadows
8.) Archangel's Enigma
9.) Archangel's Heart
10.) Archangel's Viper
11.) Archangel's Prophecy
Kategória: urban fantasy, paranormális romantikus

Kiegészítő kötet(ek) a sorozathoz:
Angyali szárnyalás
A sötétség angyalai

A szerző magyarul megjelent egyéb regényei:
Egy világ,két faj - állandó küzdelem:
Vonzódás, Látomás, Borzongás, Feloldozás,
Szabadulás

Raffael érzi, hogy közeleg a változás és már érződik a háború szele - az arkangyalok háborúja pedig elég kegyetlen, sok áldozatot követelő összecsapás. Aztán egyszer csak furcsa dolgok történnek: madarak és angyalok hullanak le az égből, a vámpírokat pedig soha nem látott betegség tizedeli. New York arkangyalának és hitvesének meg kell állítani a betegség terjedését, meg kell találnia a támadások forrását és fenn kell tartania a Torony töretlen erejének, megtámadhatatlanságának látszatát. A külső támadások csak egy dolog, azzal szembe lehet szállni, de a városban feléledt egy másik erő is, ami megfoghatatlan, kiszámíthatatlan és Raffael a célpontja.

Az első és legnagyobb probléma, hogy a korábbi történésekkel - és néhány szereplővel - kapcsolatban voltak kisebb-nagyobb kihagyásaim, lyukak az emlékezetemben. A szerző ugyan csepegtetett visszautaló infókat, de ez valahogy kevésnek bizonyult a számomra. Újraolvasni az eddigi részeket pedig nagyon nincs időm.
Ezzel szemben a regény tele volt ismétlésekkel, mert az angyalszárnyak színét minden fejezetben meg kellett említeniés Elena gyerekkorának meghatározó emléke is legalább tucatnyi alkalommal felbukkant a lapokon. Szóval olyan felemás volt a dolog.

A fülszöveg érdekessége is hamar megkopott, amikor az egyik esemény a másik után következett be, viszont annyira nem pörgette fel az eseményeket.Úgy tűnt, hogy minden más fontosabb, mint az angyalok lezuhanása és a vámpírok megbetegedése - a nyomozás teljesen laposra sikeredett és nem is igazán vezetett eredményre.

Gondoltam, hogy akkor majd Raffael és Elena kapcsolata felrázza a kötetet, de sajnos nem ez történt. Ez a páros nem tartogat már túl sok lehetőséget, mert teljesen egymáshoz idomultak és nincs köztük igazi súrlódás, ami szikrát, ami igazi feszültséget okozna.Helyette viszont vannak ágy- és kádjelenetek, amelyek túlzottan ismerősek és nem olyan forrók, amilyennek lenniük kellene, hogy fenntartsák az érdeklődést. Az ágyon kívüli kapcsolatukban azért van némi fejlődés, mert úgy néz ki, hogy kettejük együttműködése kell a továbblépéshez - álmok és erőátadás - és addig jó, amíg Raffael kicsit emberibb marad Elena miatt.

Egyedül Raffael fejlődése hordozott magában némi titokzatosságot, de az meg olyan lassan és minden mással szabdalva következett be, hogy nem fokozta túlzottan a feszültséget. Nagy kár érte.

A lassú és szerteszét ágazó cselekmény, az előkészületek, Elena gyerekkori problémájának boncolgatása - ebből már bőven sok is volt! -, az arkangyalok szövetségének körtánca elvitte a kötet jelentős részét. Alapvetően az egész cselekmény alig haladt előre valamit, olyan mintha végig csak körben jártunk vagy egy helyben toporogtunk volna. Az arkangyalok háborújára csak a kötet végén került sor és bár az elképesztően érdekesre és látványosra sikeredett, már nem tudta nálam megmenteni a kötetet.Meg ezt a légió dolgot sem igazán értem. Olyan légből kapottnak tűnik az egész, hihetetlennek. Még nem tudom, hogy hová is tegyem azt, ami végül is történt.

Sajnálom, végtelenül sajnálom, de ez a kötet a számomra a sorozat legkevésbé mozgalmas és érdekes része. Vannak a történetben jó ötletek, vannak érdekes jelenetek, titkok és misztikus utalások a múltra, alakul Raffael és az anyja kapcsolata, újabb angyalok lelkébe és múltjába nyílik betekintés, a Tanács tagjai pedig gonoszkodnak és hárítják a támadásokat. Szóval minden benne van, amitől jó lehetne a regény, de annyira sok minden van benne és annyira sok mindennel akar foglalkozni a szerző, hogy attól darabosra és rétestésztához hasonlóvá vált az egész sztori. Ebben a szubjektív véleményben az is benne van, hogy öt év telt el, amióta Jason történetében elmélyültem, amióta utoljára okoztak problémát az arkangyalok.

Ez nekem most annyira nem jött be, de rajtam kívül sokaknak tetszik, tehát az is könnyen lehet, hogy a hiba az én készülékemben van. Remélem, hogy nem a fordítóváltást éreztem meg ennyire, mert az nagyon gáz lenne - mármint a fordító, a szöveg és a folytatások szempontjából.

A folytatásokban a Légió és persze a Hetek kalandjai kecsegtetnek csak számomra némi renénnyel és szórakozási lehetőséggel. Talán Aodhan, Illium, Méreg és a vámpírvadásza, valamint Naasir története több izgalommal szolgál majd. Remélem.

Virágzó rengeteg: A sokat emlegetett fokföldi ibolyáim

Belinda Bauer: A 19-es holttest

Sherrilyn Kenyon: A Hold sötét oldalán (Sötét vadász 10.)

John Douglas-Mark Olshaker: Mindhunter - Sorozatgyilkosok

Várólista - 2018. július

Brandon Sanderson: A lélek árnyai (Wax és Wayne 2.)

Jeaniene Frost: Első lobbanás (Az éjszaka hercege 1.)

Virágzó rengeteg: Virágzás helyett

Donato Carrisi: A lelkek ítélőszéke (Marcus 1.)

Tarryn Fisher: Szeress, ha hazudok is - a teljes trilógia

Várólista - 2018. augusztus

Susan Ee: Penryn és a Végítélet trilógia (Angelfall 1-3.)

Témázunk: Ízlésváltozások

Brandon Sanderson: Elantris

Várólista - 2018. szeptember

Virágzó rengeteg: Egy különleges szépség

Virág Emília: Tündérfogó (Hétvilág 3.)

Colleen Hoover: Ugly Love - Csúf szerelem

Taylor Adams: No exit

Nalini Singh: Angyalháború (Angyali vadász 6.)